Bogos Tomi nyerte a XXV. Tatai Minimaratont

(Szubjektív beszámoló a férfi verseny 415. helyezettjétől)

    Aki csak a címben leírt örvendetes eredményről szeretne olvasni, az rögtön az utolsó előtti bekezdéssel kezdje, hiszen az alcímben leírtaknak megfelelően elsősorban a saját élményeimről írok.

    Életem első félmaratonjára (NIKE, szeptember 7.) készülve választottam ezt a versenyt, amiről a különböző honlapokon nagyon sok jót olvastam már. A 16 órai rajt ellenére már kora délután megérkeztünk feleségemmel, ő sem szeret az autóból „kiugorva” futni.

Három hete a Megalódus versenyén már letudtunk egy kört az Öreg-tó körül, hat fős váltóban teljesítve a maratont, így ismerős környezetbe érkeztünk.  A versenyközpont felé haladva több helyen is a GPS-navigátort megtréfáló útlezárások voltak, ez tényleg nagy versenyt sejtetett. A nevezésnél viszont csak lézengtek az emberek, valószínűleg nagyon korán vagyunk még (143, 144 rajtszámokat kapjuk), no meg minden bizonnyal a Balaton-átúszás egy héttel történő elcsúszása is hatással van a résztvevők számára. (Nejem önirónikus megjegyzése a rajt előtt: „Azért elég sokan vannak, akik nem tudnak úszni…”)

Van idő egy kis városnézésre, fagyizásra is, illetve megpróbáljuk kideríteni a verseny útvonalát. Az egyik apró kritikai észrevételem (nincs sok) mondjuk az lenne, hogy sem az előzetes kiírásokból, sem a kihelyezett térképről nem állapítható meg a pálya iránya, a hurokszerű vonalat néhány nyíl elhelyezésével könnyen érthetővé tehették volna. Mindenesetre a felállított rajtfolyosó alapján az indulás irányát sejtjük, később a vártól nem messze megtalált „3 KM” tábla alapján bizonyossá vált, hogy először az Öreg-tó mellett futunk majd, s azt szinte teljes egészében megkerülve halad át az útvonal az olimpiai tábor felé, hogy aztán a Cseke-tó megkerülése után már szinte célközelben érezhessük magunkat.

A nevezési határidő lejárta előtti percekben sűrűsödik a tömeg, kellemes színfolt volt a (holland, német, lengyel, szlovák, olasz) testvérvárosokból érkezett sok külföldi. A nevezők száma elmaradt a várakozástól, összesen 740-en neveztek, 537 férfi és 203 nő. Három órakor még megnézhettük a gőrkorisok első alkalommal kiírt versenyét, majd hangolódtunk a miénkre. Volt, aki aktív testmozgással, mások söröspohárral a kezükben. A rajthelyet lassan ellepték a futók. Nejem két „futanet”-es ismerősével 1:30-as időt tervezve a mezőny végén helyezkedett, én – bízva egy 1:20 körüli időben – előrébb húzódtam.

A polgármesteri köszöntő után vadászpuska lövése jelezte a rajtot, a korlátok közötti szűk részen először csak lassan, sétálva jutottunk előre. Végre átértünk a rajtvonalon, s nagy meglepetésemre rögtön egy jobbkanyarral indultunk. (Ja úgy, akkor majd szemből fogunk visszaérkezni.) A buszpályaudvarnál a főúton balra, kellemes, enyhe emelkedőn felfelé haladva. Az első km tájékán néhányan már félrehúzódtak, túl gyorsan kezdtek. A nagy melegben vigyáztam, hogy ne ragadjon el a harcihév, tartottam a saját szokásos tempómat (Jó lesz még ez az erő a végére…). Újabb bal kanyar, majd egy erőteljes lejtő, s keresztülfuthattunk ellenkező irányból a rajtvonalon, magunk mögött tudva a második km-t is. Természetesen itt volt a legnagyobb biztatás. Most legalább sejtettem az útirányt, csak az volt a kérdés, hol kanyarodunk fel az Öreg-tó töltésére. Az összefüggő mezőnyben ez elhibázhatatlan volt, s a 3. km-t jelző táblát örömmel láttam újra. Átfutottunk a várudvaron, beértem egy lengyel kislányt, kék színű pólóján hátul egy krakkói gimnázium neve szerepelt. Az ifjú hölgy egyre lassult, majd sétára váltott. Amikor elfutottam mellette, ismét futni kezdett. Egy darabig így előzgettük egymást, aztán láthatóan lemaradt.

A 4. kilométer mintha túl gyorsan jött volna. Most már mindent értek, az ötödik meg jó messzire került, tehát nem félúton volt a tábla. Ez már a második frissítőpont, egy nyomós kútból vödrökbe engedett, kissé gyanúsan sárgás folyadékot mernek műanyag poharakba úgy, hogy a merítő kéz is a vízbe kerül. Brrrr! Bár most már biztosan tiszta az a kéz…. Hoppá! A lengyel kislány előttem sétál. Mikor előzhetett meg? Nem is vettem észre. Az Által-érnél slaggal locsolnak bennünket. Nem rossz! A 7. km-nél egy fehérvári futó (Papp Dénes) jön szemből, valaki elé visszajött volna? Köszönünk egymásnak.

Hamarosan a strandon futunk keresztül, a strandolók egy része közömbös, mások harsányan bíztatnak bennünket.  42 perce futunk, mondják mellettem – ezek szerint tartom a 6 perc/km-t.  Előttem sétál a lengyel kislány, játszom a gondolattal, hogy megmutatom neki a kezemen, hogy már negyedszer kerülöm le, de még félreértené. Annyira erőtlennek tűnik, nem igazán értem, hogy került megint elém. Újabb népes szurkológárda, németek, várnak valakit, de engem is megkiabálnak. Hoppá, elkanyarodunk az Öreg-tótól, enyhe emelkedőn érjük el a Tatabányára menő, négysávos utat. A rendőrök leállították a forgalmat, jobbra-balra hosszú kocsisor. Hogy utálhatnak ezek bennünket – gondolom, s a kelleténél lendületesebben futok át az úton, hadd lássák, hogy még duzzadok az erőtől. Még hallom a rendőr hangját, ahogyan odaszól az egyik autósnak: „A sárga pólós után mehetnek.” Ez jó, én kékben vagyok, ezek szerint van valaki mögöttem, akit még nálam is jobban utálhatnak…

Ismét egy emelkedő, ismét egy slagos szurkoló, beleszaladok a vízsugárba, s még a hátamra is kapok. Van erőm hangosan megköszönni is, ez szuper. Hova tűntek az előttem futók? Jé, valami kapun szaladtak be. Aha, ez már a Cseke-tó melletti park. Egy kastélyszerű épület előtt ünneplő ruhás emberek, alighanem lakodalom lesz.  Még a vőlegényt is látni vélem. A parkban a padon üldögélők is hangosan bíztatnak, tréfásnak szánt „jó felé megyünk?”-kel válaszolok. A fák közül kiérve már látszik a Cseke-tó, a térképen kisebbnek tűnt… Megvolt a kilencedik km, akkor az annyi, mint háromnegyed rész, visszavan még egynegyed, illetve már kevesebb. Számolom a lépéseket, nem is fizikailag vagyok fáradt, a nagy hőség zavar. Hol lehet a 10. km-t jelző tábla? Azt még nem látni, de ott előttem… Nem, ez nem lehet igaz. A lengyel kislány – sétál. Ilyen nincs! Ezt valaki keresztül hozta autón, biciklivel, vagy nem tudom hogyan. Most is szúrósan nézek rá, amikor elhagyom. Ha tudnék lengyelül… Ismét a főút. Mintha most kevesebb autó lenne. Viszont egyre szaporodnak, s egyre hangosabbak a szurkolók. Már hallom a versenyközpont zajait, ahogyan a hangosbeszélő köszönti a befutókat. Hiszen még tele vagyok erővel.

Na, akkor most mutassuk meg nekik, hogyan futja az utolsó néhány száz métert egy nyolcvankét kilós, ötvenéves. Sorra hagyom el az előttem futókat, még az utolsó néhány méteren is előzök. Boldogan érek célba, nem is futottam ki magamat. Mennyi a pontos idő – kérdezem valakitől. Fél hat lesz tíz perc múlva. Remek, ezek szerint megvan az 1 óra 20 perc! Perceken belül kint vannak a nyomtatott eredmények: 1:21:45. Hát akkor mégsem. De az 1:24-en belüli minimum cél teljesült. Nem is vagyok szomorú. A 7 km-nél szembe jövő Dénes és felesége nevét hallom, tehát miatta fordult meg… Ismét köszönünk egymásnak.

Hú de hosszú sor áll sörért. Mindegy, elmegyek az autóhoz a pénztárcámért. Amikor visszaérek, éppen a feleségem nevét mondják, elég elgyötörten, de 1:30-on belül érkezett. Megviselte a gyomrát a csapvíz. Erre nem számítottunk.

Valaki rám köszön: Szia Tibi! Jé! A Bogos Tomi! Mellette Edit és Harkányi Zoli. Érdeklődöm tőlük, hogy ment a futás, Zolit szekálom, hogy eddig futás helyett olvastam a blogját, már a leírt kilóméterektől is elfáradtam. Most viszont azért olvasom, hogy már megint többet futottam a héten, mint Zoli…. Edit nem futott, Tomi csendesen, hogy nem túl jól megy a futás, mert fáradt volt. Próbálom vigasztalni, s közben két féltéglát keresek, amivel a melleimet veregethetném, hogy nekem bezzeg sikerült a tervem. Tomi elnéző mosollyal hallgat, örül a „jó” eredményemnek, megdícsér. Elköszönünk egymástól, holmiféle szalonnasütésről (vagy annak elmaradásáról?) beszélgetnek. Ismét a kirakott eredménylista felé vezet az utam. Meg kéne már nézni, miféle idővel nyerhettek. Lássuk csak, bal oldali listán, legfelül:

1. Bogos Tamás (1984, Székesfehérvár) 0:44:32. Ejha! Vicces fiú! (És persze gyors.)

Az eredményhirdetésen szemmel tartom, odamegyek hozzá, egy fülhúzás és egy nyakpaskolás (nyaklegyintés) azért járt neki, na meg persze a gratuláció is.

            Vasárnap este, az eredmények már a net-en. 14-15 éves lányok, 9.-10.-11.-12. helyezett sorra négy lengyel hölgy (Lengyel „Panny” csapatnevűek) 1:22:19, 1:25:56, 1:26:13, 1:32:33 idővel. Mindannyiuk  2 km-es részideje jobb, mint az enyém. Akkor ez a rejtély is megoldódott! Nézegetem a „diplomát” (oklevelet): „… Amely bizonyságul adatott, hogy teljesítette a 14 km-es távot, erejével és kitartásával. Tata városa a szívét megajándékozta szépségével, a futás örömével, az emberek barátságával. Minden évben visszavárjuk!...” Mi biztosan megyünk! Bogos Tominak, mint a bajnoki cím védőjének szintén ott a helye. De jövőre nem fog becsapni!

írta: Róth Tibor, ARAK