...a Csodálatos gyerekek című cikk után egy ütős visszavágó a szenioroktól Róth Tibi tollából!

Lowe Alpin Maraton futóverseny a Vértesben

  Az ember gyarló lény, hajlamos rá, hogy olykor könnyelmű, esetleg nagyzoló kijelentéseket tegyen. Ennek nagyon sok oka lehet: pillanatnyi elmezavar, alkoholos befolyásoltság, szerelmi bódulat, fáradtság, stb. Időnként ez akár jól is sülhet el, hiszen pl. én két éve vörös bortól némiképpen befolyásolt állapotban tettem fogadalmat arra, hogy testsúlyomat jelentős mértékben csökkenteni fogom, s kb. 15 kilónyi fogyás lett az eredménye.

Én – némi vívódás után – a tudatlanok magabiztosságával vállaltam be a verseny hosszabbik számát, ráadásul azt nem túrázva, hanem, khm-khm. hát futva. Mivel az elmúlt két évben eddig összesen három (kb. 27-28 km-es) Velencei-tó köröm, meg két (25 km-es) YT-futásom volt, eleinte azért riasztóan nagynak tűnt ez a távolság, főleg az 1150 méternél is több szinttel. (Ahogy Imre szemléletesen írta, ennyit talán még biciklivel sem tettem meg soha egyhuzamban). Azzal biztatott, hogy jó lesz ez majd októberben, a tervezett első maraton futásom során jelentkező holtpont leküzdésére (hiszen voltam én már hosszabb versenyen is - mondhatom majd magamnak akkor).

Az udvaron aztán láttam, hogy még nem volt rajt, az elhúzódó nevezés miatt ez csak 8:16-kor történt meg.. Kb. tengerszint feletti 180 méterről olyan 480-ra kellett feljutni ez első ellenőrző ponthoz, egy geodéziai toronyhoz. (Körtvélyes-tető, az itiner szerint 5,85 km táv, 315 méter szint) A faluban, az aszfalt utakon már húzódott szét a mezőny, kerestük a futó tempónknak megfelelő helyünket, ismerőseinket. Mi elég korán összeálltunk egy három fős csoportba Imrével és Évával. Évával az elmúlt két évben sok futóversenyen találkoztam már. Tudtam róla, hogy kétgyerekes anyukaként sokat versenyez, tavaly maratont futott, idén pedig a Szuperbalaton nevű többnapos versenyen a nagyobbik tavunkat is körbefutotta már. Tartottam tőle, hogy később majd nem fogom bírni a tempójukat. 

A Hirczy-emlékműnél (4,63 km, 90 m szint) biztattam társaimat, hogy menjenek nyugodtan előre. Először nem akartak elhagyni, de 2-3 km folyamatos (miattam lassú) „felfelé” után Imre adott még egy-két tanácsot, hogy hol van eltévedési lehetőség (én pedig azzal biztattam, hogy megpróbálok majd felzárkózni), s lassan távolodtak tőlem a Szép Ilonka forrás (6,66 km, 235 m szint) felé. Az elején még nagyon magabiztos voltam, elvégre földmérő és egy kicsit tájfutó lennék, vagy mi a szösz, de amikor "kiürült" az erdő (égen-földön senkit sem láttam), a buta mosoly kezdett az arcomra fagyni. Később arra is rájöttem, hogy hiányzik az iránytűm (Imre) is. „Az útvonalon való tájékozódás a résztvevők feladata…” – áll a versenykiírásban. Hm-hm. Ráadásul nem sokáig voltam egyedül, hiszen jött… az eső. No, nem szakadt, csak esett lassan, csendesen, viszont megállás nélkül. Én persze rövidnadrágban, rövid pólóban. Kis kavarcokkal ugyan, de mindig visszataláltam a zöld jelzésre. Aztán az történt, ami tájfutó versenyeken is többször előfordult velem: a fizikai fáradtság átment szellemi fáradtságba. A térkép viszonylag kicsike volt ugyan, de most, asztalnál, nyugodt körülmények között könnyen eligazodok rajta, nem is értem, hogy akkor miért bizonytalankodtam. Egy furcsa gondolat, olyan rossz érzés fogott el, hogy rajta vagyok ugyan a zöld jelzésen, de már biztosan elhagytam a Szép Ilonka-forrást és most már távolodok attól. Már a "telefonos segítség" gondolatával foglalkoztam, hiszen az itineren volt két telefonszám is. Ez ellen tiltakozott a büszkeségemen kívül az is, hogy nem is igazán tudtam volna megmondani, hogy hol is vagyok. Elképzeltem ezt a párbeszédet: „Mit látsz?” Hát rengeteg fát!” Nem volt valami biztató gondolat. Az eső pedig vigasztalanul esett továbbra is. Brrr. És akkor hirtelen megpillantottam az ellenőrző pontot, ezek szerint csak rosszul tippeltem meg a megtett távolságot. Hú, de örültem a három pontőrnek. Ők azzal biztattak, hogy a hátralévő 12 km-re kb. egy és háromnegyed órám van, ha szintidőre be szeretnék érni. Ez átlag körülmények között bőségesen elegendő lett volna, de most már eléggé rozogának éreztem magamat. Ráadásul a ruhám, sapkám totál elázott, kicsit fáztam is. Szerencsére innentől a tájékozódás már gyerekjáték volt. A Hallgató-völgy (6,31 km, 45 m szint) felé haladva próbáltam 600 (dupla) lépést futni, 300-at – lehetőleg gyorsan - sétálni. Úgy gondoltam, hogy az előbbi cca. 1 km, míg a séta kb. 500 méter. A domborzat függvényében ezen aztán időnként módosítottam. Mivel általában lejtett a terep, valószínűleg hosszabbodtak a futott szakaszok. Így kissé váratlanul hamar jött a(z utolsó) frissítő pont, nagy-nagy örömömre. Ott még egy-két biztató szót (a folyadékon kívül) magamhoz vettem és próbáltam futó mozgást imitálni (amíg a pontőrök láttak), a célig még 5,66 km (20 m szint) volt hátra: Először aszfalt erdészeti úton mentem, majd az utolsó szakasz megegyezett a reggeli első szakasszal. A faluba érve új erőre kaptam, s legnagyobb meglepetésemre innentől már végig (igaz rendkívül lassan) folyamatosan futottam. Mivel az eső még mindig esett, nem voltam megsértődve, hogy az udvaron nem várt rám ünneplő tömeg (de jól esett volna!). 

Némi elégtétellel konstatáltam, hogy még két maratonista érkezését várják és addig csak egy túrázó ért be. Fürdés, átöltözés után (hú, az nagyon keserves volt, akár a zoknit, akár a cipőt akartam felvenni, valahol mindig begörcsöltem) volt lehetőség egy masszázsra, ami rendbe hozta úgy-ahogy a lábaimat. Tápanyag visszapótlás (libamájas zsíros kenyér ismét) után még a vasútállomáshoz is kivittek bennünket a rendezők (még mindig esett), 4 perces vonatozás Bicskére, szinte integetni sem maradt időm a tovább vonatozóknak, ahogy az állomás elé kiértem, már jött is a buszom és háromnegyed hatkor már otthon is voltam.

Mindenesetre ezúton is köszönöm neki, hogy elcsalt erre a versenyre, továbbá mindkettőjük türelmét, „pátyolgatását”, hiszen anélkül aligha teljesítettem volna sikeresen a távot.