...persze csak papíron. De az is valami. Valahol el kell kezdeni :-)

Régebben sokat tűnődtem azon, hogy lehet egy 12 éves kisgyerek feketeöves karatés. Ez ugyanis azt jelenti, hogy ő nagymester, viszont hiába tud minden fogást, minden gyakorlatot felsőfokon, nem tudja azt megfelelő módon átadni. Nem tudnak felnézni rá, nem tudja a tanítványokat a magánéletünkben segíteni, nem tud élettapasztalatokról beszélni.

Ahhoz, hogy valaki edző legyen, nem elég ha elvégez pár tanfolyamot, ill. ez a tézis fordítva is igaz: hiába végzi el a tanfolyamokat, ha nincs meg a képessége, hogy amatőröket emeljen profi szintre. Mentalitásban az amatőr és a profi között az a nagy különbség, hogy az amatőr azért csinálja, hogy jól érezze magát, és ehhez (általában) edzőtársak kellenek. A profi viszont meg akar felelni elvárásoknak, ehhez pedig nem elég pár edzőtárs, hanem igenis kell egy edző, aki objektíven tudja őt vizsgálni: ugyanis ha saját magunk edzője vagyunk, akkor túlságosan elmehetünk a szubjektív irányba, és fontos dolgokat nem veszünk észre.

Amikor Miskolcon, közel a válogatottsághoz Attissal, Árcsival ill. Ádámmal edzettem, akkor nem volt edzőnk. Magunknak találtunk ki keményebbnél keményebb edzéseket, amik rendkívül jól is mentek, hajtottuk egymást. De volt pl. egy nagyon kemény dombedzés Attissal, amikor elhatároztuk, hogy 8 kört csinálunk. Mivel mindketten fáradtak voltunk, ezért biztonságképpen Szundi kolléga belevésett egy hatalmas 8-ast a földbe, ő volt a mi "élő lelkiismeretünk": történjen akármi, a 8 kör LE FOG MENNI! Asszem az 5. körnél Attis óvatosan odasündörgött, és a cipőjével eltüntette a  "lelkiismeretünket", végül 6 vagy 7 kör után szálltunk ki.

Biztos vagyok benne, ha legalább még egy edzőtárs ott lett volna, akkor nagyobb lett volna az esélye, hogy egyikünk jó erőben van aznap. Így ő rá tudta volna venni a többieket a folyatásra. Itt kanyarodnék vissza az edzői mivoltamra :-)

Történt ugyanis, hogy egy előadást szerveztek a Sportok Házába, egy bizonyos Jürg Wirz, egy kenyában élő svájci származású újságíró mesélt a kenyai futók mentalitásáról, életéről, és hogy miért ők a világ legjobb hosszútávfutói. A belépéshez, részvételhez pedig be kellett lépnem a Magyar Edzők Társaságába, juhhé! Így kell egy nap alatt számos új edzővel bővíteni a palettát :-) Remélem a társaság a tagok száma alapján kap valami zsét, mert akkor még meg is éri :-)

Rövid érdekesség:a világ 100 legjobb maratonistája között 62 kenyai található. (Igaz, a két szuperlegenda, Gebre Laci és Bekele etiópok...)  Nőknél mostanában kezdték meg a felzárkózást, de kultúrájukból adódóan nem fektetnek rájuk akkora hangsúlyt.

Röviden az előadás lényege az volt, hogy a kenyaiaknak ez az egy kiugrási lehetőségük van: megnézhetjük, hogy amíg nálunk is a kommunista rezsim alatt szinte lehetetlenség volt külföldre kijutni, addig kiváló, válogatott sportolóként az ember beutazhatta a világot! Ráadásul a mozgás ezekben az emberekben - az európai népektől eltérően - még mindig bennük van, genetikailag. Vizsgálva a génjeiket, az izomfelépítésüket, behozhatatlan előnyben vannak: ha egy igazi tehetséget kiemelnek, biztosan nem akad olyan európai, aki megverje.

Étkezésükben gyökeresen eltérnek a mi hússal gazdagított repertoárjainktól:én elképzelni sem tudnám vega emberként az életem, ők viszont - valóban - bio-vega étrenden vannak, rengeteg szénhidrátot esznek. Sokkal jobban hasznosítják a zsírt futás közben, és az igazi kenyai futókon kevesebb is a zsír, mint a fehéreken.

Tényleg sokminden okosság elhangzott, ami meglepett, hogy elmondások szerint egy igazi kenyai sztárfutó nem edz hetente 240km-nél többet. Ez pedig gáz! Sőt, van aki 130km-ből is kiváló maratoni időt tud futni! Na ez a nem igazság :-( Az edzői munkát olasz, és más egyéb európai szakemberek irányítják: gyakran olyanok a válogatott edzők, akiknek soha életükben semmilyen közük nem volt se az edzősködéshez, se a sporthoz :o Na akkor hogy is van ez?

Az előadás előtt beszéltem Momoval. Szerinte a kulcs a csapatmunka. És tádááám: Paul Tergat, aki nemrég még tartotta a maratoni világcsúcsot 2:04:55-el, egy külön kis csapatot toborzott maga mellé, egy csomó kiváló "nyulat", akik segítik az edzésekben. Nolám, tehát akkor egységben, csapatban az erő?

Hát persze! Ugyanis az egy dolog, hogy a mai magyar futókból hiányzik a motiváció. De akár tájfutó, akár atléta példát nézünk, hol is vannak igazán sikeres futók? Ahol vannak kemény edzőtársak, minél többen, és húzzák egymást!

Tájfutásban ritka manapság, hogy két válogatott, kiváló fizikumú ember az edzések nagy részét együtt csinálja. Miskolcon ez kiválóan működött, volt hogy összejött egy-egy edzés erejéig a fél DTC, akik akkoriban eléggé komoly erőt képviseltek! Egy téli havas, kemény edzésen, ahol a hó teteje jéggé fagyva vágta szét a nadrágot és a bőrt a lábunkon, hát nem mindegy hányan tapossák :-)

Atlétikában az igaz válogatott erőt hosszútávfutásban a pécsiek képviselték: volt egy kiváló edző (Fogarasi), akinek hatalmas mázlija volt, mivel egy korosztályból összejött jópár tehetséges akadályos és mezei futó srác (Bene, Sántavy, Tóth, + Ott átjött Pestről). Simán fel lehetett küldeni őket félmaratoni távig, és rekortánon is megállták a helyüket. Ez a csapat, egymást húzva-hajtva, megfelelő anyagi támogatással ronggyá verte a magyar mezőnyt, és jópár európai- és világversenyről tértek haza érmekkel (Bene 4-szeres Európa-bajnok, Tóth VB8. és EB3., Ott EB3.). Tulajdonképpen ha akkor valakinek nagy ambíciója lett volna, elég lett volna lemenni Pécsre (egyetem) és beállni hozzájuk, eléggé hamar kihozták volna belőle a benne rejlő tehetséget... Tájfutásban sajnos már régóta nem lehet ezt így összehozni, pedig az rengeteget dobna a helyzeten: igenis minél több emberrel össze kell állni, és együtt szenvedni végig az edzéseket.

Szóval egy szó mint száz, Kenyában jelenleg egy olyasfajta programot csinálnak, ahol nagyon sok tehetséges gyereket már fiatalon kiemelnek, egy csoportban futtatják őket, és folyamatos rosták után szűkítik le a kört. A végén marad pár száz (?) fiatal, akik bármikor leverik a világot, és (többek között) a hosszútávfutásban és a mezei futásban maguk mögé szorítják a fehéreket. Csak olyan emberek képesek őket megverni, akik vagy messzemenően tehetségesebbek az átlagnál, vagy nagyobb csoportokban tudnak edzeni. Mint a tájfutásban a nagyhatalmak. Miért is jobbak nálunk a skandinávok? Nem feltétlenül csak a terepeik és a térképeik miatt...