Haveromék kimentek motorozni, emelkedőn tolja neki az egyik, majd elfogy a lendület, és hatalmasat esik. Erre a másik: "...és semmi sem sérült! Csak a lelki világod!" :-)

Felmerült bennem már többször is, hogy vajon mi milyen sebeket okozunk az erdőnek azzal, hogy szabadidőnkben élvezzük az általa nyújtott kikapcsolódási lehetőségeket? Több neves tájfutó már reagált arra a témára, hogy mit okoznak a quadosok és terepmotorosok, lássuk mit okoznak a tájfutók!

Én anno, kiskölyökként úgy gondoltam, hogyha már annyira sokszor szabadulok ki a természetbe - főleg a Kék Túra útvonalait jártuk be az osztállyal - akkor miért ne tenném meg ezt minden hétvégén akár? Így kerültem kapcsolatba a cserkészmozgalommal. Sajnos alapvető probléma volt, hogy nem vagyok keresztény, hívő. Pogányként pedig nem lehet valaki cserkész. Ezt hatalmas hibájuknak tartom, mert ha lenne nem-vallásos szekciójuk is, akkor sokkal több gyerek tudna hozzájuk csapódni.

Tehát a cserkészekkel hétvégente szemetet szedtünk az erdőben, túrista jeleket festettünk a fákra. Élveztük a friss levegőt, a madarak csicsergését, és semmivel sem zavartuk meg az erdő csendjét. Úgy éreztem, adunk valamit neki: tisztaságot, és a túrista jelekkel társaságot. Olyan emberek társaságát, akik remélhetőleg ugyanolyan békében csodálják a szépségét, mint mi. Én úgy tartom, hogy mi, emberek kirekesztettek lettünk az erdőből, csak vendégek vagyunk. Páran úgy gondolják, hogy visszakéredzkednek. Erdészek, vadászok, túrsiták. Mindezt ha alázattal teszik, akkor a természet visszafogadja őket.

Nos a tájfutók egy fokkal érdekesebb emberek. Kezdve azzal, hogy teljes szabadságot élvezve nem tartják fontosnak, hogy csak kijelölt túrista utakon közlekedjenek. Persze ha egy-két ember edzés jelleggel beszalad az erdőbe, nyilván nem történik tragédia. De egy-egy verseny komoly felfordulást okoz egy napra az erdőben. Nyilván hogy ha csak 3-4 évente térünk vissza, akkor nem kell ezen annyit rágódni.

Ugyanakkor míg utálattal nézzük a motorosokat, akik végigrobognak az erdőn, észre sem vesszük, mennyi kocsival közelítjük meg az adott verseny célterületét! Emlékezetes eset pl. az egyik tavalyi pusztavámi TTEV, amikoris eléggé durva utakon - nem kijelölt túrista utakról van szó - kellett megközelíteni a célterületet. Talán kaptunk rá engedélyt, de akkor is furcsának tűnt. Én mindig sokkal inkább preferálom, ha a rendezők a kocsikat minél inkább kirekesztik az erdőből, a célterületet minél inkább az erdő szélére telepítik.

Sajnos még soha sem láttam tájfutókat szemetet szedni, szemetelni annál inkább. Kicsit úgy érzem, hogy mi semmit sem adunk az erdőnek, természetnek, csak kihasználjuk könyörtelenül: az erdő mindenkié, nekünk pedig ez jár!

Jövünk a nagy fellengzős szöveggel - volt már velem is - hogy ilyen meg olyan vadász így meg úgy ebrudált ki minket a területéről. Fájó, de lehet hogy igaza volt: ő azt a vadat vadássza le, amelyiket ő etette egész évben. Ő, amíg többet ad, mint kap az erdőtől, addig az erdő hálás lesz neki.

Hát röviden ennyi: hiányolom sokszor a tájfutókban az alázatot a természet iránt. Ugyanakkor túldramatizálni sem kell a dolgot feltétlenül, mint pl. az egyik vita az országos levlistán, miszerint elüldözzük az állatokat a lakhelyükről. Szerintem ez nem igaz, illetve beszélgettem erről Dénes Zolival, aki azon tájfutók egyike, aki az erdészek mellett a legtöbb időt tölti az erdőben: nos az ő véleménye is az volt, hogy az állatok élettere fix, és nem fogják amiatt otthagyni, hogy megzavarja őket valaki. Ők ott érzik magukat biztonságban, ameddig megvannak az életfeltételeik, addig ők bizony vissza fognak oda térni. A hallásuk is olyan érzékeny, hogy az emberi beszéd is legalább annyira megzavarja őket, mint a kocsik, motorok, illetve a láncfűrészek zaja. A különbség csak a hatótávolság... Amúgy egyre elterjedtebb a hangosítás is a versenyeken, hát szerintem az durvább zajhatás szempontjából, mint egy quad-os csoport, akik fél óra alatt átmennek az erdőn - bár nyilván nem ott a helyük.

Amúgy nem védeném őket egy másodpercig sem: mint már Haresz kifejtette nekem, sok hulladékot és egyéb szennyeződés - olajat, naftát - hagynak maguk mögött. Más országokban nagy hangsúlyt fektetnek erre: pályákat, útvonalakat jelölnek ki nekik, amiket ők igenis rendben tartanak! Cserébe a pályákért ők is aktívan részt vesznek az erdő rendben tartásában. Más a nyugat szemléletmódja: a kijelölt természeti területeket nagyon szigorúan kezelik, senkit sem engednek be. A motorosok be sem akarnak menni. Ugyanakkor a vadászokat sem engedik be oda, böhöm nagy dzsippjeikkel. Azaz nincs kivételezés, a természetvédelmi terület mindenkinek tabu!

A vadászokról olvastam egy könyvet: Fekete István tollából a Vadászatok erdőn-mezőn című kötet ecseteli, hogyan is folynak a vadhajtások, és vadleses történetek. Ez sem mindig igaz, mert mindig felidegesít az aljas vadászat, ami igencsak népszerű kishazánkban. Ugyanakkor a könyvben van egy érdekes rész, ami igencsak meglepett engem:

Fekete István megfigyelte, hogy amikor vadászni megy ki, akkor a vadak idejekorán elmenekülnek: megérzik valamilyen módon a veszélyt a levegőben. Nem a puska teszi, hanem valami más. Látszódik az ember szemében, viselkedésében. Viszont ha a vadász csak sétál egyet az erdőben, gyakran megesik, hogy a vad közel engedi magához. Érdekes, nem? Én is rengetegszer tapasztalom, hogy túlságosan is bátrak a vadak, ha puskával futnék, mennyire egyszerű lenne levadászni őket! Akkor miért kell mégis cselhez folyamodni a vadászoknak? Miért kell vadhajtás? Hát úgy látszik, a vadak is tudnak valamit...

Ami még durva, és ki kell rá térnem: a harkakötönyi KOB-VOB esetében volt az első megdöbbentő élményem a rajthellyel kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy a váltó futásom alatt az előző napi rajthelyeken kellett átfutnom. Hát ott az erdő egy hatalmas wc-re degradálódott, gusztustalan volt rendesen. Egy jó érzésű ember ha arra jár, biztos meglesz a véleménye a tájfutókról, bár tény hogy környezetszennyezésről nem beszélünk ebben az esetben.

Röviden összegezve: mielőtt kiakadunk a vadászokra, motorosokra, biciklisekre, nézzünk mélyen magunkba. Valamint lehetne ötletelni, hogy a későbbiekben szeretnénk-e mi is hozzátenni valamit a természethez, nem csak élvezni a gyümölcsét... Ha nem, akkor is becsüljük meg azokat, akik biztosítják számunkra a csodálatos erdőket - itt persze nem az erdőket tarra vágó idióta favágókra gondolok!