Mint arról már írtam tavaly, illetve azelőtt, 2009. júniusában egy szerencsétlen baleset következtében abba kellett hagynom a futást. Történt mindez azután, hogy atlétikában bajnoki arany, tájfutásban pedig bajnoki 5. hely landolt a tarsolyomba, és sportkarrierem csúcspontján éreztem magam...
Nyilván nem lehet könnyű ezek után feladni a sportot, de én valamilyen szinten küzdöttem végig, hogy megtaláljam az okát a térdproblémámnak.
Így jutottam el végülis 2 térdműtétig, valamint rengeteg, több mint 50! injekcióval lettem gazdagabb. Érdekes, hogy minden egyes kezelés után hittem a gyógyulásban, valamint rengeteg specialistát látogattam meg, akik sorra mondták ki, hogy tulajdonképpen nincs is semmi bajom. Egyedül Abkarovits főorvos úrnál sikerült elérnem azt, hogy kimondja: valami nagyon nincsen rendben a szervezetemmel...
Az egésznek amúgy - így visszavezetve - én voltam az oka. Ha már Momo az előző cikkben Lance Armstrongra, a világhírű biciklisre utalt, akkor ezt most én is megtenném: Ő írta le ugyanis - számomra - először, hogy a sportolók a legnagyobb hazudozók. Valamint, nem utolsósorban, az élsportolók a legegoistább fafejek. Belátom, valamilyen szinten én is ebbe a hibába estem...
Történt ugyanis, hogy amikor egészen minimális mértékben bevertem a térdem, akkor csak legyintettem: mi ez nekem! Egy terminátornak hittem magam, istenekhez hasonló testi adottságokkal: sebezhetetlen vagyok! Indultam a legkeményebb futóversenyeken - Karrimor, 24 órás mocsárfutó VB, stb... - de soha se ért semmiféle probléma. Egy túlélő vagyok, aki nem ismer fájdalmat, és nem adja fel soha. A legkeményebb akarattal és küzdeni akarással áldott meg a sors, amit nem csak a sportban, de a magánéletben is kamatoztatni tudok.
Befeküdni a kés alá egyenesen ellentmondott mindennel, amit addig hittem: viszont nem volt más választásom. Feladtam a mozgás örömét több hónapra, csak hogy teljes értékű sportoló lehessek. Hogy a műtét nem segített rajtam, arról nem az orvosok tehettek, hanem valami, ami bennem volt. Éreztem hogy ott van, de el sem tudtam képzelni, mi is lehet. Valami megtámadott, láthatatlanul, jelek nélkül.
Dénes Zoli és Ildi a szilveszteri Mámor Kupa előtt feldobta a kérdést: kivizsgáltattam magam Lyme-kór ellen? Hát gondoltam: minek? Nem volt soha semmiféle vörös koncentrikus bőrpirosodás sehol sem a testemen, valamint már több mint 2 éve nem volt bennem kullancs. A legnagyobb probléma pedig az volt, hogy annyira okosnak éreztem magam, hogy minden egyes tünetet meg tudtam magyarázni:
- fájt a térdem, mert bevertem
- gyulladásban maradt, mert kaptam szteroid injekciót, és rosszul reagált rá a szervezetem
- megműtöttek, de túlságosan hamar elkezdtem a sportot, és ezért visszaestem
- megműtöttek másodszor is, de nem foglalkoztam eleget a regenerációval, ezért nem erősödött meg kellően a combizmom
- gyenge combizommal edzettem, ezért újra lesérültem
- egy combizomhúzódás akár 1 évig is eltarthat, lassan gyógyulok
Mindezek ismeretében teljességgel feleslegesnek véltem, hogy kullancsra gyanakodjak, hiszen ezek az "ártatlan" lények még sose bántottak engem komolyan: belémcsíptek, én meg eltávolítottam őket. Ennyi.
Tulajdonképpen már az is meglepő volt, hogy téli erős fagyok után kullancsot találtunk a kutyába, amit sétáltattunk: ez a rovar úgy látszik az állatvilág nagy túlélője!
Zoliék beleültették a bogarat a fülembe, így felkerestem a háziorvost, aki szerencsére felírta nekem a vizsgálatot: bár úgy, hogy nem volt sohase jele, nem igazán látszott reálisnak a dolog.
Az első eredmények padlóra küldtek: az IgM szintem alacsony volt, ezt tudtam, mivel az utóbbi időben nem csípett meg kullancs.
Az IgG szintem viszont magas volt, nem is gyengén: a 15-ös határértéket magasan túlszárnyalva, 240-es értékkel mutatta a Lyme-kórt!
Elküldtek a fehérvári kórház fertőző osztályára, ahol Western-blot tesztet kért a doktornő. Ezzel igazolják, hogy dolgozik-e bennem a kór, vagy csak lappang. A doktornő nem hitegetett engem, kerek perec megmondta: ha pozitív lesz, akkor a legrosszabbakra kell számolni, mivel annyira régóta bennem van a kór, hogy totál tönkretehette az ízületeimet.
Végülis nem aggódtam az eredmény miatt, tudtam mi lesz. Természetesen pozitív lett, de ekkor jött az igazi hidegzuhany: be kellene feküdnöm a kórházba, mert intravénásan kell kapnom az antibiotikumot. Viszont erre nincs lehetőség, mert influenza-járvány van, és karantént rendeltek el. Valamint így is 35 ágyra 47-en vannak, nem hiányzom 48.-nak. Abba sem mentek bele, hogy bejárós legyek, így marad a várakozás: majd'csak lecseng az influenza ideje, és akkor talán befeküdhetek. Addig pedig rombolja tovább a kór az ízületeket...
A sztori eddig érdekes, ezután viszont jön a ráadás! Mert hát ugye az élet sohasem egyszerű, és a pofonokat kettesével osztja...
A Fejér megyei kórházban ajánlottak nekem egy vérsavó injekciót, ami szteroid nélkül segít legyűrni a gyulladást. Nos én ebből kettőt is vállaltam. Akkor most elképzelheti a kedves olvasó, hogy a Lyme-kórral telített aktív vérsavót beleinjekciózzák közvetlenül a gyulladt ízületbe... Bár az is lehet, hogy nem (csak) Lyme-al volt tele a vérsavó, hanem antitestekkel is. Ki tudja... Nem vagyok orvos :-)
Hát ennyi lenne a történet nagyon röviden és kivonatolva, mert az utóbbi 2 évemről regényt tudnék írni. A cikk célja, hogy legyetek okosak, előrelátóak, és higgyetek benne, hogy a kullancs terjeszti a Lyme-kórt, karikák és foltok nélkül is. A vizsgálat ingyenes, és ízületi problémák esetén ajánlott.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pápai Tomi 2011.02.21. 20:45:53
Andor 2011.02.21. 21:23:31
kovacsp 2011.02.24. 14:49:22
Ismeretlen_6020 2011.02.24. 17:11:36
Keleti Tamás 2011.02.25. 14:56:11
Dorka 2011.02.25. 18:24:22
Ismeretlen_6020 2011.02.25. 21:42:24
Kornél 2011.03.01. 20:01:57