Versenyt rendezni nem egy olyan unalmas dolog: álljon itt egy élménybeszámoló a Kőszeg Kupa kapcsán:

Amikor körbejártam a pontokat, éppen a Garázsmúzeumnál jártam, és jegyzeteltem a tulajdonos nevét. Erre egy idős bácsi lépett oda, hogy érdekel-e a múzeum. Mondtam, hogy persze, de most sietek, majd máskor. Erre kiderült, hogy ő a tulajdonos, Kámán István, és már nyitotta is a garázs kapuját. Őszintén szólva nem is tudtam, mire számítsak: hiszen azt gondoltam, hogy garázsokhoz tartozó dolgok lesznek kiállítva, ami mondjuk tud érdekes lenni, de fogalmam sincs mivel fogok találkozni.

Hát kitárult az ajtó, és a garázsban ott állt egy ősrégi, nagyon jó állapotban lévő Mercedes személygépkocsi, és vagy 1000 különböző dolog: hatástalanított világháborús bomba, világháborús egyenruhák (orosz, német), hatástalanított fegyverek, vadászpilóta öltözet, zászlók, jelvények, képek, festmények, gramofonok, régi lemezek különböző népek népzenéivel, és még megszámlálhatatlan felbecsülhetetlen értékű darab. Felmentünk az emeletre is, miközben Pista bácsi végig lelkesen mesélt, mutatta a hosszú évek során összeállított gyűjteményét. Fent babák, népi öltözetek, régi bútorok, evőeszközök, újságcikkek, és megint csak megszámlálhatatlan emlék várják a látogatókat. Eléggé kis helyen összesűritett megannyi emlék a múltról, melyet egy lelkes idős bácsika őrizget. A tragédija pedig az, hogy a város, bár minden erkölcsi támogatást megad, mégsem segít neki normális körülmények között kiállítani ezeket: egy káosz, ahogyan most el vannak rendezve a dolgok. Külföldön, főleg Ausztriában folyamatosan győzködjék, hogy vigye át, kap hatalmas területet, rendszerezheti végre mindenét. Itthon viszont nincsen erre lehetőség, vagyis nincsen rá igény... Felháborító, de ez van. Mesélte még, hogy van vízhűtéses gépfegyvere is, de azt már nem tudja kitenni sehová, mint ahogyan még számos gyűjteménye pihen dobozokban, valahol a lakása mélyén. Gondolkodásában egy olyan magyar embert ismertem meg, akinek mindene a hazája, mégha a hazája nem is ábnik vele úgy, ahogyan megérdemelné. Megemlítette továbbá, hogy mindene a gyerekek, és ez a kiállítás emberközeli: a gyerekek felpróbálhatják a ruhákat, sisakokat, fényképezhetnek, itt mindent meg lehet fogni, semmi sincs elszigetelve a látogatóktól. Az élmény ugyanis úgy teljes, ha megérinthető.

Már éppen távoztam volna, megköszönve neki mindent, hiszen ingyen mutatta meg gyűjteményét, önzetlenül, büszkén. Azonban ekkor felfigyeltem a kocsijára, amelyik hirdeti, hogy ő bizony madárdoktor. Szóba is került, erről is mesélt, és bevezetett a rendelőjébe. Még soha életemben nem láttam élőben állatkórházat: egy szűk, ~20 nm-es kis helyiségben várja a beteg szárnyasokat. Mutatott itt is sok fényképet, de itt már főleg magáról: milyen híres emberekkel találkozott, mennyire elismert ember volt. Igazából még most is annak kellene lennie, de a sors máshogy hozta. Mutatott régi tankönyveket, ahol még oktatták is a nevét! A dolgozatokban pedig vissza is kérdezték: Magyarországon mindenkinek akkoriban tudnia kellett, ki is az a Kámán István. Ennek ellenére megmaradt szerénységében, de büszkeségében. Bár nagyon szereti az állatokat, és szeret segíteni rajtuk, szerinte már leáldozott az állatorvosok ideje, vagyis nem annyira népszerű szakma: nehéz ugyanis elhelyezkedni, mivel megszűnt a falugazdaságok, TSZ-ek nagy része, egyre kevesebb a haszonállat az országban.

Számomra igen nagy élmény volt találkozni Pista bácsival, ezúton is köszönök neki mindent!

Könyvajánló