Augusztus első 10 napját Kőszegen töltöttem, ugyanis meghívtak a Hunyadi DSE atlétái az edzőtáborukba. Míg ők futva ill. gyalogolva rótták edzéseiket, én drótszamárra ültem, és bejártam a Kőszegi-hegység nevezetes helyeit, látnivalóit.

Edzőtábor közben megkeresett az edző, illetve egyik tanítványa, hogy volna-e kedvem rendezni egy játékos vetélkedőt, csapatépítő tájékozódási versenyt az edzések alatt rendesen elfáradt atlétáknak. Én rábólintottam, és innentől kezdve szabad kezet kaptam az események alakulásában.

Először is kellett egy helyszín, ahol kitűzhettem a pályát. Mi is lett volna erre a legalkalmasabb, mint a panzió kertje, ahol megszálltunk. Volt elegendő objektum, illetve mindenkinek ismerős a környezet, az eltévedés lehetőségét pedig kizártam, úgyhogy eddig minden a legnagyobb rendben ment. Kellett pár kellék, úgymint zsírkréták, madzag, kartonlapok, díjak (pezsgők, csokik), amiket a helyi Tesco-ból egyben be tudtam szerezni.

A felkészülés első lépcsőjeként készítettem egy amatőr térképet a területről: GPS-el mértem fel a távolságokat, csak hogy valamennyire hasonlítson a valósághoz, de semmiképpen se egyezzen meg vele: egyrészt ez is a játék része volt, másrészt úgyse tájfutókkal volt dolgom, akik belebonyolódhatnak a részletekbe. Talán már el sem tudjuk képzelni, avagy vissza sem tudunk emlékezni, milyen is úgy olvasni egy térképet, hogy nem ismerjük még a jelkulcsot sem, és nincsen semmiféle gyakorlatunk...

Tehát a tervek elkészülte után feldobtam a vázlatot OCAD-be, sajnos itt nincs lehetőség mentésre, mivel DEMO, de azért JPG-be ki tudtam exportálni. Aztán terveztem rá egy pályát, és már mehetett is volna a verseny. A népszerűsétő jellegéről híres mobilos tájfutást vettem alapul: a páros egyik tagja megkapja a térképet, a másik pedig fut, mobilon kapva az utasításokat. Sajnos ez a része nem jött össze, mivel barátnőm otthon hagyta a telefonját, amivel ingyen tudunk beszélni, a többieknek pedig nem volt ingyenes lehetősége, költségekbe pedig nem akartam belerántani senkit.

Így jött az az ötletem, hogy egy szimpla "agy-test szétválasztást" csináltam: 4 fős csapatokat sorsoltam össze, 2 fiút, egy nagylányt és egy 14 év alatti kislányt. A fiúk voltak az "agy", azaz ők kapták meg a térképet, és az amatőr jelkulcsot, míg a lányok voltak a "test", azaz ők futottak a kapott instrukciók alapján. Hogy még tovább színesítsem a dolgot: a térképet és a jelkulcsot távol raktam egymástól, kb. 3 méterre, azaz rohangálni kellett az elején, hogy felfogják mi mit jelent, hogyan ábrázolja az objektumokat a térkép. Tehát a fiúknak megfelelően össze kellett dolgozniuk. A lányok közül mindig csak az egyik futott, és váltották egymást. A lányok nem beszélhettek sem egymással, sem a fiúkkal, a fiúktól kapott instrukciók alapján kellett odatalálniuk az adott pontra.

A verseny első feladata az volt, hogy a csapatoknak össze kellett ülnie, meg kellett rajzolnia a kartonlapot, ki kellett találni egy csapatnevet, és színes ceruzákkal kellett rajzolni egy csapatlogót. Ezen minden csapat sikeresen átesett, jöhetett az igazi kihívás!

A játék menete a következő volt: a VK-ból, ami kb. 100 méterre volt váltóhelytől (és látótávolságon kívül esett), elindult egy csapat - egyszerre mindig egy csapat volt versenyben- . Felfutottak a házhoz, a fiúk berohantak a konyhába, és rávetették magukat a térképre illetve a jelkulcsra. Az egyik lány odaállt az ajtóba, és néma csendben várta az instrukciót. Amikor megkapta, hogy hova kell futnia, mit kell ott keresnie, és hányas pont lesz az, akkor kifutott a kartonlappal, és a megfelelő négyzetbe zsírkrétázott. Visszafutott, váltott, és a másik lány kapta az instrukciót, és futott ki a pontra.

Mindenki nagyon élvezte a versenyt, de legfőképpen én feküdtem a nevetéstől. Mindenki el tudja képzelni gondolom, milyen a kommunikáció fiúk és lányok között. Amúgy az egésznek az alapja egy egyetemi kísérlet volt: egyik gyakorlaton kiállt egy lány, kapott egy rajzot, és el kellett magyaráznia a csoportnak, mit is lát. Mindenki lerajzolta, és utána megmutattuk neki. Az első mondata az volt a lánynak: "Rajzoljatok le egy kockát." A képen pedig egy négyzet volt. A társaság fele automatikusan négyzetet rajzolt, a másik fele viszont kockát. Na ez így ment végig. Miután a lányok megfogták az összes pontot, jött a második feladat. Elvettem a lányok kartonját, és megkapták a másik, üres kartont.

A feladat egyszerű volt: szabadrablás. Azaz minden pontot meg kellett újra fogni. Mivel a pontokon ugye csak zsírkréta volt kint, a pont azonosítója nem, ezért nem is volt ez annyira egyszerű: mind a 4 csapattagnak megfelelően össze kellett dolgoznia, igaz hogy memóriából tudták hol vannak a pontok, de újból be kellett azonosítani őket. Aki spórolni akart, többet is hibázgathatott, jöttek a jól ismert mondatok minden csapatnál: "Erre emlékszem ez a XY. pont!"! Na itt is szakadtam a nevetéstől, persze ezután jött csak a java: miután begyűjtötték az összes pontot, visszakapták a lányok kartonjátt, és ellenőrizhették magukat. Ha nem egyezett meg a két karton akkor lehetett törni a fejet, hogy ki hibázott...

Voltak tipikus hibák, amit szinte mindegyik csoport elkövetett: például elmondták, hogy hova menjen a lány, mit keressen, de nem mondták el, hogy hányas ellenörzőpont az. A lány kifutott, majd amikor zsírkrétázott volna, akkor jött rá, hogy nem tudja hova is kellene. Jöhetett vissza, közben persze én segítettem nekik, és elmondtam, mi is a baj.

Egy másik hiba volt, hogy olyan objektumok esetén, amiből több volt, nem mondtak konkrétumot. Egyébként is kapkodott minden fiú, és kb. ilyen  szintű információkat adtak át: "Fussál ki a tűzrakó helyhez". No tűzrakóból volt kettő, és persze mindkettőn volt pont...

Voltak egyedi hibák is, mint például: "Fussál ki a kapuhoz." No erre kifutott a lány a kerítés kapuhoz, a focikapu helyett. De voltak pozitívumok is, amire én pl. nem gondoltam: volt ugyanis egy "fajátszótér" és egy "vasjátszótér". Ezzel eléggé meg lehetett őket különböztetni...

Én csak magamból tudok kiindulni, de gondolom a többi tájfutó társam is hasonló szinten játszott volna: "Fussál ki a ház mögött található padsorhoz. A középső pad hátsó lábánál lesz a zsírkréta". Lehet, hogy pár másodpercet veszít a kommunikációval, de a többszörösét visszahozza. Pl. ha egyértelműen meghatározza, hogy a sövénysor melyik végéhez kell futni, akkor nem nézi meg a másik végét...

Meglepő módon hatalmas különbségek alakultak ki egyes csapatok között. A győztes csapat fenomenálisan oldotta meg a feladatot, nagyon jó összhang volt a fiúk és a lányok között, és szinte egyetlen hibát sem követtek el, miután belerázódtak, 1-2 pont után.

Mivel ez az edzés egy relatíve rövid edzés volt, ezért szerveztem egy folytatást is. Mivel már szinte mindenkinek okos telefonja van - kivéve nekem, ami jelen esetben a problémák alapja volt - ezért kitaláltam egy futós feladatot is, csak hogy el ne tunyuljanak. Persze felajánlottam, hogy 2 csapattagnak kell végrehajtania, tehát ha valamelyik fiú nagyon sopánkodna, akkor kiküldhet maga helyett egy lányt is, a lényeg hogy két főnek jutott egy hosszabb futós feladat. Miközben ezt végrehajtották, addig egy másik csapat indulhatott a VK-ból, hogy nekivesse magát a kerti résznek.

A Garmin Forerunner 305-ös órámmal kimentem a betonszerpentinre, ami a sífelvonóhoz vezet, és egymáshoz közel, a VK-tól ~1km-re kitettem két pontot. Lementettem a GPS koordinátákat, és felírtam egy kartonpapírra, illetve megadtam a pontmegnevezéseket: "Romos kőkorlát" illetve "Kerítés sarka". Előbbi közvetlenül a szerpentin szélén volt, utóbbi kicsit bent volt az erdőben, de kb. 30 métert kellett csak befutni. Mivel a GPS-ek eléggé pontosak, ezért úgy gondoltam, nem lesz ezzel probléma. A feladatot tartalmazó kartonlapot a kerti pontbegyűjtés után kapták meg a csapatok.

Ez egy nagyon egyszerű feladatnak nézett ki az elején, és az jelentett a legnagyobb problémát, hogy mennyire egyszerű lesz: a GPS-es telefonok ugyanis kirajzolják a pont térképes környezetét - ellentétben az órámmal, ami csak egy nyíllal és távolsággal jelzi a célobjektum helyzetét - azaz pl. egyértelműen odamutat a szerpentinre: így nem is kell nézni a telefont, csak kifutni az útra, odadöngetni, és így nincs benne semmi élvezet.

Az élvezetet - ha lehet így nevezni - maga az élet hozta. Azaz sikerült egy jó nagy elkeverésbe részesítenem a társaságot, aminek részben örülök, mert eltévedni néha jó, de részben nem, mivel a feladatot így eléggé kevesen teljesítették. Történt ugyanis, hogy míg az én GPS-es eléggé jó pontossággal dolgozik (Fok, fokperc ezredpontossággal), addig a telefonok mindegyike kisebb pontosságra volt állítva (Fok, fokperc, fokmásodperc). Kiszámítható, hogy míg az órám 1000 / 60 = 16,67-szeres pontossággal dolgozik. No nem kell megijedni, a telefonok is tudják ezt a pontosságok, sőt még jobbat is: ugyanis átállítható: Fok, fokperc, fokmásodperc század pontossággal, azaz ez 6-szor pontosabb, mint amit az órám tud.

Tehát megadtam a koordinátákat Fok-Fokperc, ezred pontossággal, viszont mivel eddig nem használták Geocaching-re a telefonjukat, ezért rosszul értelmezték: a tizedesjegyeket próbálták meg beírni a fokmásodperchez, vagy pedig egyszerűen kerekítettek. Amúgy mindenki tanulta matematikából ezeket a dolgokat, de ott, a verseny hevében senkinek sem esett le.

Nos aki próbálta már a Geocaching-et, tudhatja, miért kell ilyenfajta pontosság. Hát itt se a kerekítés, se a fokmásodpercesítés nem segített rajtuk: egészen lehetetlen helyekre küldte el a telefon, és a rosszul értelmezett koordináták őket. Hatalmas gazos erdőben bolyongtak, és keresték elkeseredve a zsírkrétát. 2 csapat volt, akik idővel ugyan, de rájöttek a hibára: gyors fejszámolással átváltották a fokperc tizedes jegyeit fokmásodpercre (megszorozták 60-al), azt beírták a fokmásodperc helyére, és már ott is voltak a pontoknál. Amúgy minden edzést lemértek GPS-el, és még magasságot is megadtam, azaz abból például lehetett arra következtetni, hogy magasabban van a pont, mint a ház. Mégis a többség hegynek lefele indult meg. Hiába, ennyire bízunk a GPS-ben :-)

(Amúgy mentségemre legyen mondva: én próbáltam őket rávenni, hogy töltsenek le egy Geocaching szoftvert, mindenki egységesen ugyanazt használja, és próbáljuk ki előtte, de aztán valahogy ez nem jött össze...)

Bár én is sokat tanultam a kis rögtönzött versenyecskémből, de a legtöbbet mégiscsak a versenyzők kapták: megtanulták, hogyan működik a telefonjuk GPS funkciója, hogyan tudják Geocaching-re használni, ami egy igazánk kiváló játék, valamint jó kis csapat-összekovácsoló ereje volt. Ha esetleg úgy adódna, hogy jövőre is rendezek hasonlót, biztosan sokkal ügyesebbek lesznek, és már talán unalmas is lesz nekik :-)

Pálya (katt nagyobb nézetért)