Hát eljött a nagy nap, elidulhattam életem első terepbicaj versenyén. Ahogy írtam, előzetesen a szintemelkedéstől féltem, de mégsem ez lett a vesztem...

Nem tudom pontosan hány bicajos, de vagy 700 versenyző várakozott a rajtra. Nem sikerült az első sorba beállnom, de ezt nem is nagyon bántam, nem akartam megváltani a világot: a középmezőnyben szerettem volna kerekezni, nem zavarva a nagyok versenyét. A mezőny amúgy kiváló volt, az időjárás már nem annyira: ~30°C volt a rajtpisztoly eldördülésekor.

Rögtön az elején a mezőny eleje elhúzott, ez kb. 50 kerekest jelentett. A többiek viszont beálltak kényelmes tempóra: ezt nem igazán tudtam mire vélni. Próbálgattam előzni, de egyszerűen annyira sokan voltak, és olyan keskenyek voltak az utak, hogy csak nagyon nehezen sikerült előre törnöm. Végre jött az első emelkedő, na mondom itt majd lehet nyomatni: nem így történt... A felfelékben sem lehetett gyorsabban haladni, előzni nehéz volt, és annyira lassan haladtak felfelé az ellenfelek, hogy nekem nem is volt olyan sebességfokozat a bicajomon! Aztán hirtelen valaki elfáradt, leszállt a bicajról, és utána mindenkit annyira megfogott, hogy mindenkinek le kellett szállnia a bicajról, így tolhattuk fel a dombra... Itt már csak legyintettem, nem így terveztem el egy kemény MTB versenyt. Ezen a ponton úgy gondoltam, hogy elszúrtam a versenyzésem: nem rajtoltam el az élmezőnnyel, így most a gyengébbek között kell szenvednem. Viszont azt örömmel konstatáltam, hogy eléggé erős vagyok felfelé.

A hideg zuhany csak ezután jött: amire a legjobban nem számoltam, azok a lefelék voltak... Felérve a hegyre ugyanis egy meredek lejtő következett, köves-gyökeres úton. A halál összes formáját el tudtam képzelni a lefelében, nem úgy mint az ellenfeleim... Azok, akik az előbb még tolták a biciklit, mert nem bírtak feltekerni, magyarán szólva edzetlenek voltak, nagy bátorsággal indultak neki a völgynek lefelé... Sőt, ez már nem is bátorság volt, hanem vakmerőség, lévén hogy az út mellett "kiszálló" versenyzők mellett vezetett fékezéssel lassított utam. Amúgy itt jelezném, hogy az egyik srácot mentővel vitték el az esés helyszínéről, hát gondolom megéri DH-zni erdőben...

Ahogy tudtam, engedtem el a versenytársakat, nem akartam feltartani őket, de komolyan nagyon féltem, hogy esek egy hatalmasat. Még életemben nem tekertem ezen a terepen, és nem tudtam, hogy a következő kanyarban mi vár rám. A szememmel is alig tudtam lekövetni, hogy most éppen milyen akadályon kell átkelnem: gyanítom, hogy az ellenfeleket ez nagyon nem is érdekelte... A teleszkópomat is talán túl keményre állítottam, ez sem tett túlságosan jót a magabiztosságomnak.

A következő nagy lefelében már türelmetlenebb srácok kerültek mögém, az egyik konkrétan belémszáguldott hátolról, tönkretéve a hátsó váltómat. Akkorát estem, hogy a kormány is elhajlott, és a pumpámat is elhagytam... Mindegy, menni kell tovább, csakhogy hátsó váltó nélkül ez annyira nem izgalmas. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy mennyi pénzbe fog kerülni a cseréje: mindezt egy olyan srác miatt, aki lefele ugyan meri ereszteni, de felfelében egyből mögém került...

A verseny további részében mögém került egy megmondógyerek, aki folyamatosan beszólogatott, gúnyolódott, hogy milyen béna vagyok. Amúgy igaza volt, meg nem is akartam feltartani, de hát valahogy mindig mögém került. Úgyhogy a verseny felénél kiszálltam a további küzdelmekből...

A fő problémám az, hogy nem látom a jövőt: edzegetni majd jó lesz, mert ott egyedül vagyok, illetve a tájbringában sem hiszem, hogy sok vizet fogok zavarni: ott sincsen akkora tumultus egy-egy lefelében. Ha van, akkor elengedem a tömeget :-) Nekem igazából olyan versenyek kellenének, ahol csak sík és felfele van, lefele nincs. Na ilyen verseny gondolom nem sok van. Viszont az országúti bicajozás is jó ötletnek tűnhet, mert ott merem ereszteni a bicajt a lefelékben, és ott tényleg az edzés, az izomerő jön ki. De ezért nem fogok külön venni még egy bicajt...

Nem tudom, hogy a MTB versenyeken arányaiban mennyi DH érzésű fiatal szokott általában versenyezni: lehet, hogy csak most gyűltek össze ennyien, lévén hogy budapesti, nagy versenyről volt szó. De ha ez általánosságban is igaz, akkor ez nem az én sportom. Részben betudhatom a rutintalanságomnak is a bénázásokat, de nem hiszem, hogy a jövőben több vakmerőség szorul majd belém, lévén hogy elesni a jövőben sem akarok majd. A május 19.-ei Bakony Maraton lesz a következő versenyem, azon majd eldől, hogy hogyan tovább...

Röviden az eredményről: a nehézségek ellenére a rövid távon a felnőtt abszolút mezőnyben a 69. lettem 373 versenyzőből, a felnőtt férfiak között ez a 23. helyet jelentette a 70 indulóból. A női győztes tájbringa válogatott Koós Brigit is sikerült megelőzni majdnem 2 perccel.

A félmaratoni verseny valójában (GPS-el mérve) 18km körül volt (amikor gyalogoltam, azt nem mérte bele, ~2 perc). A szintemelkedést kn. 730 méterre saccolta az órám, az reális lehet. A győztes férfi (51:07) 16:49-et kaptam, de őszintén szólva a maratoni győztes Buruczki Szilárd ideje (42?km : 1:36:47) jóval keményebb első kört sejtet (a 2. kör keményebb volt!).

Eredmények:

http://sportaktiv.hu/_eredmenyek/00000077.xls

Térkép:

http://sportaktiv.hu/index.php?inc=palyaterkep