Az év (számomra) első MTBO versenyére való fizikai felkészülés második állomásaként a Vértes Maraton várt rám. Nem neveztem be rá, mert még nem voltam benne biztos, hogy nagyon rá tudok készülni az 55km-es táv ~1000m-es szintkülönbségére úgy, hogy előtte 48km-nél többet sohase tekertem.

Végülis hajlottam rá, hogy ennek ellenére letudjam a Vértest is, de aztán a hét közepén egy átmozgató edzés keretén belül beleakadtam bicajos szalagokba és táblákba. Egyből gondoltam, hogy "megfogtam az Isten lábát", azaz a sors kompenzálni akar, hogy idetett a Velencei-hegységbe pont most egy versenyt. Irány haza, és interneten már olvastam is a II. CUBE Velencei-tó MTB Maraton kiírását. A pályarajz alapján a pálya legalább 50%-át bejártam már bicajjal, továbbá jó részét már futásaimból ismerem. Ráadásul a táv is pont ideális, 33km és 650m szintemelkedés. Nem volt tehát kétség afelől, hogy ott a helyem!

Május 13.-án korán reggel felkeltem, összekészültem, és irány le a versenyre Velencére, a Drótszamár Kempingbe. Szombaton eléggé szörnyű idő volt, esett az eső, szél volt, de vasárnapra kisütött a nap, elállt a szél, a talaj viszont vizes maradt. A poros, murvás utakon ez inkább jelent előnyt, mint hátrányt, főleg ha bolyban kell tekerni. A Shimano külön sátorral jelentkezett, ahol a kerékpárok vizsgálatát és beállítását végezték. Mivel nekem nem volt 100%-os a váltóm, ezért rögtön a nevezés után náluk kezdtem. Beállították szépen, majd beültem a kocsiba, és pihenéssel vártam a versenyt megelőző órát. Amikor viszont elkezdtem volna öltözni, kiderült, hogy otthon hagytam a cipőmet...

Az SPD pedál hátránya, hogy igazából csak speciális cipővel lehet versenykörülmények között használni. Így a rajtam lévő edzőcipővel meg sem próbáltam volna a rajthoz állást. Fogtam magam, beültem a kocsiba, és padlógázzal megpróbáltam a lehetetlent: 50 perc alatt megjárni a Velence-Székesfehérvár-Velence távot, főúton úgy, hogy Pákozd fel van túrva... Hihetetlen módon pont sikerült kiszámolni a dolgot, és sikerült visszaérni a kempingbe. Kapkodva átöltöztem, feltettem a rajtszámot, megtöltöttem a kulacsot, lezártam a kocsit, és irány a ~8 perces melegítés. Ez szinte semmire sem volt elég, ami azért is volt nagy probléma, mert a pálya a Bence-hegyre kezdett...

Fehér Jani az Angelika-forrásnál

A rajtot 2 perccel előbb ellőtték, szerencsére én már ott álltam időben. Az idő tényleg ideális volt, rövidnadrág-hosszúujjú póló-mez kombinációt választottam, és nem is volt melegem, de nem is fáztam. A rajtnál a "kemény mag" megnyomta, én kb. a 20. helyre soroltam be, viszont az autópálya felett vezető hídnál jól összetömörödtünk, és alig bírtunk átvergődni rajta. A rendezőség már a verseny elején bizonyított: megfogták az élmezőnyt, és addig kellett lassú tempóban tekernünk felfelé, amíg mindenki át nem ért biztonságosan a hídon! Akkor viszont elengedték a mezőnyt, és bizony a melegítés hiányát egyből éreztem is: jól otthagytak...

A Bence-hegyre azért feljutottam valahogy, majd átzúgattunk Nadapra, és murvás utakon/betonon áttoltuk Sukoróra. Itt jött az első hidegzuhany: jött egy rövid, ámde annál meredekebb emelkedő, viszont nem tudtam leváltani az alsó lánctányérra. Ez azt eredményezte, hogy az emelkedőn felérve elfogyott a lendület, és eldőltem. Itt előzött ki egy fiatal srác, akivel utána végig meccseltük a versenyt. Az pedig már csak másnap derült ki az eredmények böngészése közben, hogy ez a fiatal srác Egei Tomi 14 éves kisfia volt... (Bukósisakban, szemüvegben nem igazán ismertem meg Patrikot).

Patrik az Angelikánál

Sukoró után északra vettük az irányt, és Angelika-forrás felé tekertünk fel a hegyre. A hosszú emelkedőben sikerült utolérnem Patrikot, majd egy ideig egymást előzgettük. Úgy tűnt, hogy lefelében bátran tolja, felfelékben kicsit talán erősebb voltam, síkon pedig kb. ugyanúgy mentünk. Átkeltünk a Hosszú-hegyen, letekertünk Pákozdra, majd vissza az Ingó-kövekhez. A pálya változatos volt, és dimbes-dombos. Az Oroszlán-kövektől már bicajosan is ismert volt a pálya, így mertem bátran tekerni a lefelékben. Azonban amikor odaértünk az Anikó-forrás feletti mély völgyhöz, amin át kellett kelni, én bizony visszaváltottam ameddig lehetett, leereszkedtem a völgy aljáig, és próbáltam kitekerni. A váltóhibám miatt ez nem igazán jött össze, és bizony tolhattam fel a domb tetejére a bicajt. Patrik viszont bátran lezúgatott, a völgy alján beletekert, és a túloldalon gyönyörű szépen átlendült. Így megállás és nagy erő igénybevétele nélkül jutott át ezen a ponton. Jött a nagy emelkedő az Anikó-forrás feletti dombra az enduró ösvényen: hát itt is éreztem a váltó hiányát, de az adrenalin valahogy felvitt a tetőre. Patrik kicsit megzavarodott, mert nem voltak egyértelműek a szalagok, én előbb kapcsoltam, és így a nagy lefelében előre állhattam. Majd' szétrázta az egész testemet a köves lejtő, és végül az aljára érve már a lánc sem volt a helyén. Rövid szervizelés, addig Patrik elment kicsit, de szerencsére hamar utolértem.

A Csala feletti mezőn kielőztem, és innentől egyedül mehettem végig. Az utat ismertem, különös gondom nem volt, nyomathattam a saját tempómban. Kezdtem fáradni, illetve a derekamat éreztem eléggé, de hátranézni nem mertem, mert tartottam tőle, hogy Patrik új erőre kap. Az Angelika-forrásig nem volt baj, akkor viszont már hallottam, hogy közel lehet, mert szurkoltak neki (is). A Meleg-hegy alatt eljöttünk, itt már nem bántam, hogy nem kell feltekerni, a lefelében viszont több helyen is jelezték, hogy figyelni kell, és többször is a fékhez kellett nyúlnom. Patrik nem ért utól, így megtehettem. A hegy aljára érve, Nadapon viszont belefutottam egy útkereszteződésbe, ahol a hosszútáv és a rövidtáv kettévált. Kicsit nehezen értettem meg, merre kell mennem, sőt, rossz felé is kanyarodtam, így le kellett fékeznem teljesen. Ez jelentette a fordulópontot, mivel Patrik lendületből jött, kielőzött, és innentől már csak bekísérni tudtam a célba.

Azért is volt érdekes a nagy hajrá, mivel kb. 1,5km volt még hátra, ráadásul - jó befutóhoz híven - végig emelkedett szinte. Így elvileg volt esélyem, mert eddig is a felfelékben tudtam előnyt szerezni. Viszont itt már annyira fáradt voltam, illetve Patrik is annyira összeszedte magát, hogy nem tudtam felvenni vele érdemben a versenyt. Ugyanazt éreztem, mint a futóversenyeken, ahol rendre lehajráztak: mindegy nekem, menjen, csak ne kelljen összeesni a végén. Kár, hogy nem tudom teljesen kihajtani magam, de azt hiszem ezt is gyakorolni kell, vagy születni rá, nekem egyik sem jött össze soha életemben.

Egei Balázs (11 éves) is végigtekerte a 33km-t, 43. lett

A verseny után eredményhirdetés, életem első bicajos dobogója, és egy jó kis tombolahúzás, amin mindenki nyert. Az igazi nyertes azonban az a 2 srác volt, akik elvitték a fődíjat: 1-1 kb 385.000 Ft-os biciklit. Hát igen, futóversenyeken soha sem találkoztam ennyire komoly tombolával...

A verseny kitűnően sikerült (kevesebb mint 5 percet kaptam a győztestől, aki a Vértes Maratonon is 3. lett!), pont úgy, ahogyan vártam. 21km/órás átlagot tekertem, a GPS-es órám viszont 1000 méter szintemelkedést mért, ami szerintem közelebb áll a valósághoz, mint a rendezők által megadott 650 méter... A rendezésre nem lehetett panasz, mindenki csak dícsérni tudta őket, és tényleg jó hangulatot teremtettek a 93 indulónak.

Tájfutók közül Fehér Jani és az Egei család vett részt a versenyen, utóbbiak (5 fő) mindegyike éremmel és a tombolán nyert kulacsokkal térhetett haza. Azt azért még megjegyezném, hogy a 65km-es távon indulók közül aki Egei Tomihoz hasonló, vagy annál jobb időt tekert, hát le a kalappal... Nekem ez az egy kör is bőven fárasztó volt, ők pedig előttem áthaladva a fordítón még egy kört vállaltak belőle... Azt hiszem, jövőre velük kell összemérnem magam, de addig még rengeteg edzést végig kell csinálnom.

Eredmények:

http://velo.hu/dokok/hir/11012/velence_mtb_veg.xls

Képek:

http://velo.hu/index.php?modul=galeria&kod=841

Útvonal, egyebek:

http://velo.hu/index.php?modul=hir&kod=10928