Kelly's Bakonyerdő Maraton - Bakonybél - 2012.05.19.

A fizikai felkészülés 3., és egyben utolsó állomásaként a Bakonyba látogattam, a festői szépségű Bakonybélbe. Két éve már voltam itt túrázni gyalogosan, ezúttal a drótszamárral tértem vissza, hogy meghósítsam a falu környéki hegyeket.

Sikerült a versenyre való ráhangolódás, ugyanis a velencei maraton óta csak 2 edzést csináltam meg, azok is rövidek voltak, és könnyen tekertem: azaz gyakorlatilag végig pihentem a hetet. Ez kellett is az utóbbi hetek hajtása után, illetve féltem, hogy belesérülhetek a nagy lelkesedésbe. Viszont a csütörtöki átmozgatásom nem sikerült valami jól, mivel a szürkületben egy nagy lejtőben sikerült satuznom egy nagyot, és arccal a murvára érkezve eléggé összetörtem magam. Fájt mindenem, de hát ezzel jár ez a sport.

Valahogy felügyeskedtem a tetőcsomagtartóra a bicajt, bár nem volt egyszerű, fél kilót is nehéz volt emelni. Viszont sikerült kiszámolnom a leutazásomat, és egy kicsit később értem oda a kelleténél. Így a bemelegítés újfent nem sikerült valami fényesen, rövid volt a távhoz képest. De végülis csak azért volt rossz, mert hegynek felfelé kellett kezdeni, és oda nem árt, ha már meleg izomzattal indul neki az ember. Az első hidegzuhany viszont a rajtba érkezvén ért: 10 perccel a rajt előtt már mindenki bent állt a rajtvonal mögött... Ez azt jelentette, hogy nekem a hátsó sor jutott, ezzel kicsit ellehetetlenítve a rajtomat. Ami viszont megnyugtatott, hogy lassú rajtot ígértek a rendezők, azaz mindenkinek van lehetősége felzárkózni, és megtalálni a helyét, mielőtt elindulna az éles verseny.

Sajnos a rendezők ezt a lassú rajtot sajátosan értelmezték, azaz a motoros elindult vagy 40-el, az élmezőny meg nem győzte felvenni velük a ritmust. Én meg közben próbáltam előrébb jutni a lassabb versenyzők között. Mire odaértem a hegy alá, már nem is lehetett látni az élbolyt, annyira elhúztak. Itt már éreztem, hogy olyan nagyon komoly eredményt nem lehet elérni. Viszont nem tudom, hogy szúrtam el: egy igazi profi tényleg 20-30 perccel a rajt előtt már ott áll a rajtvonalon, és nem merevednek el az izmai???

A hegyre felfelé egy széles út vezetett, ami kedvezett az előrejutásomnak. Szépen előzgettem a végeláthatatlan sort, és közben folyamatosan néztem az órámat. Tudtam, hogy kb. 8 km-nél érünk fel a csúcsra, ekkora táv alatt kell ledolgoznom a hátrányomat. Látszólag sikerült is, mivel nagyon erősnek és pihentnek éreztem magam, és úgy tűnt, hogy pont a vége előtt sikerült mindenkit kielőznöm. Mint utólag kiderült, több mint 10 srác már a szerpentinen tolta lefelé...

Felértem tehát a csúcsra, ahol szétválasztották a három táv mezőnyét, így innentől biztos lehettem benne, hogy aki előttem van, az ellenfél. A hegy után viszont mi már is következhetett volna, mint egy jó kis szerpentin downhill: poros, csúszós úton kellett leszáguldani az országútig. Aki elsőnek előzött vissza, nem sokkal később esett egy nagyot: meg akartam állni segíteni, de ő nem akarta, illetve nem is volt nálam telefon, hogy segítséget hívjak. Látszólag tudott sétálni, csak sántított. Innentől ha lehet, még óvatosabban mentem. A mezőny meg szépen ment el mellettem...

Leérve az országútra, utánuk vetettem magamat, remélve hogy sikerül utolérni őket a következő hegyig. Ez részben sikerült is, sőt, még inni is tudtam pár kortyot, ami az eddigi 2 verseny alatt lehetetlennek bizonyult. A második hegy is hasonlóan sikerült, mint az első, csak itt már az elején sikerült kielőznöm azokat, akik a nagy lejtmenetben elmentek mellettem. Innentől magányos harcosként tolhattam, szépen haladtam felfelé, bár kicsit unalmas volt, hogy érzésem szerint végig felfelé kellett menni. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a váltóm újfent rosszul viselkedett, a lefelé váltások az első tányérokon továbbra sem akartak működni. Így kissé idegesen, néha erőltetett váltással kellett jobb belátásra bírnom, de rendesen mérges voltam rá.

A felfelé menet látszólag nekem kedvezett, ugyanis a célhely elhelyezkedése miatt egyértelmű volt, hogy downhill lejtmenettel fejezzük be a versenyt. Azaz minél nagyobb előnyt kellett itt kovácsolnom, hogy ne előzzön ki a vonat a végén. A felfelékbe végülis annyira elfáradtam, hogy a végére már jól is esett, hogy csak ereszkedni kell. Szerencsére némi aszfalt is vegyült a poros utak mellé, így az előnyöm megmaradt.

Az utolsó 1,5km viszont nem igazán kedvezett egy verseny befutónak: egy keskeny ösvényen kellett lefele repeszteni, ahol nagyon nehéz vagy teljesen lehetetlen volt az előzés. Nekem főleg rossz volt, mivel nem akartam zakózni, így a féket is rendesen markoltam. Itt utolért az egyik fiatal srác, de gondoltam is, hogy nekem egy esést nem ér meg a győzelem - avagy nem tudtam hányadik is lehetek - így inkább elengedem. Viszont ekkor jött egy érdekes jelzés az egyik fán: egy tolószékes emberke... Ekkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent, mert a veszélyes helyeket kettő, illetve három lefelé nyíllal szokták jelölni. Gondoltam, biztos csak valami móka. De nem az volt... A következő kanyarból kiérve láttam, hogy az egyik ellenfél tolja a bringát, és sántít, valamint úgy néz ki, hogy innentől már betolja a gépét a célba. Mi történhetett?

A srác mögöttem már annyira megközelített, hogy az első kereke a hátsó kerekemet "súrolta", és a hajrá hevében előzni akart. Nekem ez ellen semmi kifogásom sem volt. Viszont az elénk táruló kidőlt fa nemcsak bennem pörgette le életem kis filmjét, de a srácban is: főleg, hogy ő még nagyobb sebességgel ért oda, mivel előzött éppen. Egyszerre repültünk át a törzsön, kikapva az első kereket, és imádkozva, hogy ne boruljon át az egyensúlyunk leérkezéskor. A hátsó kerekünk fennakadt, így mindketten első kerékre érkeztünk, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem tudjuk megúszni az esést. Aztán mégis valahogy mindketten megmentettük a helyzetet: ő a rutinjának köszönheti valószínűleg, én a vakszerencsének. De tény ami tény, hogy sikerült a manőver, és mi megúsztuk esés nélkül.

Innentől szépen bekocogtunk a célba, bár kicsit gyanús, hogy az eredménylista alapján úgy kaptam 15 másodpercet tőle, hogy később értem el a rajtvonalat. Azaz itt még lenne mit fejlődni...

Az eredménylistát szemlélve félig elégedett lehetek, félig pedig csalódott: több mint 5 percet kaptam a győztestől (5:38), de felnőtt férfiak között 2. lettem, és az amatőrök közül is csak egy bicajos tudott megelőzni 1 perccel. Abszolútban 10. hely jutott ki.

33km / 850m szint: 1:20:24 (24,6km/óra átlagtempó)

Eredmények:

http://www.temposport.hu/download/2012_kellys_bakonyerdo.pdf

A szponzoros profik 69km/1140m-en és 100km/2235m-en indultak, előbbit 23,7-es km-átlaggal nyerték, utóbbit, ami egyben Magyar Kupa futam is volt, 26,5-ös km-átlaggal. Távban ez ugye a háromszorosa volt a rövidtávnak, szintben is majdnem hasonló arány jött össze, így az elért eredmény azért eléggé durvának hat... Arra edzeni kell rendesen :-)

Tájbringás eredmények:

http://mtfsz.hu/index.php?option=com_k2&view=item&id=2898:sikerek-a-bakonyi-erdőben