"A szakadékot nem lehet kis lépésekben átlépni..."

A következő élménybeszámoló se nem tájékozódás, se nem futás, csupán sportverseny... Először nem akartam megírni, de aztán meggondoltam magam: valahogy úgy érzem, tartozom ennyivel a versenyt rendezőknek. Én is rendeztem már pár versenyt (többnyire mint segítő), és mindenkinek jól esik, ha méltatják a sok belefektetett energiával összehozott versenyét. Már pedig a Kishegy Kupába nem tudom, mennyi energiát fektettek bele, de jó lett, azt kell mondanom...

Kezdeném rögtön azzal, hogy az idei évem pocsékul sikerült, tájfutás szempontjából, mivel csak versenyrendezésekben vállaltam szerepet, illetve egy versenyen indultam, a Kalocsa Kupa váltón. Az a verseny úgy hiányzott, hogy leírni is nehéz: nagyon jól esett, hogy végre ismét versenylázban éghettem, mint futó.

Azonban idén sem volt hiány adrenalinból, mivel jött a bringázás, ami hozta terep adta izgalmakat és a versenylázat. Most viszont közeledik a tél, ami a kinti, nyári sportok szerelmeseinek egy ingerszegény időszakot jelent. Ilyenkor eléggé nehéz adrenalin-gazdag programról gondoskodni, hacsak a jó kis téli ónos eső adta lehetőségeket ki nem használjuk a simatalpú futócipőnkkel...

Megragadtam hát az egyik utolsó alkalmat, és a Bikemag.hu honlapon olvasott versenykiíráson felbuzdulva beterveztem szeptember 30.-ára a Kishegy Kupát. Errefelé még sohasem jártam tájfutóként illetve túrázóként, emiatt is jó választásnak tűnt a balatonlellei verseny.

Leadtam a bringát gyors szervízre, ami sajnos már a melegítésnél látszódott, hogy többet ártott mint használt: szomorúan konstatáltam, hogy normális fékhatás nélkül kell teljesítenem a választott távot. Ami viszont azért lett kritikus, mert nagy vagányan a leghosszabb, 60km-esnek ígért távra vállalkoztam, amit a nevezést követő 2. percben már meg is bántam... Eléggé tompának éreztem ugyanis magam, és már a bemelegítés sem esett valami jól. A "féktelenség" pedig még jobban elvette a kedvemet az egésztől...

Jött a rajt, karikás ostorcsapásra, én pedig a középmezőnybe beállva vártam a soromra. Mivel ez egy családias verseny, a fene se gondolta volna, hogy profik is eljönnek. Így történt, hogy kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy már az is csoda lenne, ha dobogóra állhatnék... Viszont voltak olyan "karrieristák" is, akik rögtön az elején elmentek az élmezőnnyel, majd 500 méterrel a rajt után az első lankás emelkedőben tolni kezdték a bicajt: az egész mezőny kerülhette ki a szerencsétlent...

Tömegrajt

A verseny nagyrészt a szőlők között tekergett, de voltak erdei szakaszok is. Voltak komolyabb lejtők, amikben próbáltam görcsösen belekapaszkodni a fékekbe, de csak azt értem el, hogy teljesen elfáradt, begörcsölt a tenyerem, a mezőny meg jól ott hagyott... Amit elvesztettem a lefelékben, azt próbáltam pótolni a felfelékben: tompaságom ellenére egészen jól legyűrtem az akadályokat, mindössze a pálya 2/3-ánál lévő "lehetetlen meredekségű" emelkedőnek nem mertem nekimenni, féltem hogy a 3. körre teljesen elfogyok...

Az első kör után szerettem volna kicsit megállni, frissíteni, és nyugodtan tovább menni, de keresztülhúzta számításaimat az erős mezőny, így lassítás nélkül húztam el barátnőm mellett, aki nem értette, hogy a megbeszéltek ellenére miért nem tartok egy kis szünetet. Akkor még ő sem tudta, hogy a buliversenyt egyesek komoly versenynek élik meg :-)

Jött a 2. kör, aminek már sokkal vagányabb módon vágtam neki, mivel ismertem a pályát. Az is plusz erőt adott, hogy az eredetileg beígért 20km-es kört a GPS-es órám jóval rövidebbnek mérte (16,5km)! Így már nem volt kétségem afelől, hogy ezt egy szusszra kell végigtolni.

A 2. kör relatíve a leghosszabb is volt. Történt ugyanis, hogy valahogy mögém keveredett egy 50 év feletti pécsi szenior, aki sokkal durvábban tolta a lejtőkben, mint én, viszont az emelkedőkben én voltam az erősebb. Na most a kör úgy nézett ki, hogy ő szépen elment a lefelékben, én meg próbáltam utolérni a felfelékben, nem sok sikerrel. Aztán valahogy a kör végére összeszedtem magam, és határozottan elmentem mellette, pár másodperc előnyre szert téve.

Így a 3. kör előtt végre megállhattam, és benyomhattam egy gélt, amit vízzel öblítettem le. Erre többek között azért is volt szükség, mert menet közben annyira koncentráltam a pályára, hogy az első 33km-ben szinte nem is frissítettem...

Míg a 2. körben a nagy csata miatt a lefelék tűntek hosszúnak, a 3. körben magányosan tekerve azt éreztem, hogy végig felfelé megyek. Ez egyrészt rossz volt, mert ekkorra már kijött az edzetlenségem, és teljesen elgyengültem, de olyan szinten jó volt, hogy reméltem, hogy tovább tudom növelni minimális előnyömet az ellenfelemmel szemben. Ekkor már tudtam, hogy 3-an vannak előttem, így a dobogó már elúszott.

Jött a nagy emelkedő, harmadszorra is feltoltam a bicajt, de már nagyon lassan. Közben feltűnt a hegy alján az ellenfelem, így felérve a domb tetejére megállás nélkül rohantam a cél felé. Ekkor még úgy tűnt, hogy nem lesz veszélyben a 4. helyem, mivel a lefelékben ekkora hátrányt képtelenség ledolgozni, aztán a cél előtt lesz még 1-2 komolyabb felfelé, amik nekem kedveznek.

Nem így alakult, a sors és az edzetlenség közbeszólt: soha eddig ilyen még nem volt minimálisan rövid bringás pályafutásom során, de rám jött a görcs :-)

Először a meredek domb utáni végtelen hosszú lankás lejtő végén kerültem bajba, ugyanis ekkorra már semmi fékhatásom nem volt, és a kezeim is görcsben voltak. Így amikor élesen balra kellett fordulni, nem tudtam a megfelelő fékutat megválasztani, és tovább gurultam. Ilyenkor az ember teste akaratlanul is próbálja fékezni a mozgást, és a jobb combom görcsbe rándult. Leszálltam a bicajról, és azt hittem itt vége is a versenynek, de pár másodperc múlva kiengedett, és újra nyeregbe pattantam.

Kicsit óvatosabban tapostam a pedált, hogy a célba már beérjek valahogy, bár ekkorra már ott volt a nyomomban hű versenytársam. Ekkor jött egy kósza faág az út közepén, én pedig annyira ki akartam kerülni, hogy végül rágurultam, elvesztettem az egyensúlyomat, és görcsbe rándult az egész testem. Eldőltem a bicajjal, és nekiálltam fetrengeni, nem volt egy kellemes érzés. Ellenfelem viszont gőzerővel jött felfelé, és nem akarta, hogy veszítsen a lendületéből, így görcsbe rándult testtel felkeltem valahogy, és arrébb dobtam a bicajomat. Meg akart állni segíteni, de mondtam hogy rajtam már semmi sem segít :-)

Szerencsére ez a görcs is valahogy kiengedett, és valahogy sikerült visszamásznom a bicajra. Mivel volt még bennem erő, elkezdtem üldözőbe venni ellenfelemet, és valahogy sikerült is megközelítenem. De annyira elfáradtam a végére, hogy egészen egyszerűen bekísértem a célba. Így végül is 5. lettem, ami pont annyit ért, mint a 4. hely, azaz semmit :-) Viszont letekertem 50km-t, és 1.500m szintet tettem meg felfelé illetve lefelé, ami jó kis edzésnek minősült, főleg az utóbbi napok ill. hetek lazasága után. Kellenek az ilyen túlvállalások, ebben fejlődik az izomzat!

Elit dobogó

Ennyit az idei évről, illetve a versenyekről, jön a depressziós és ingerszegény tél, a hosszú unalmas edzések, és a tavaszi versenyszezon iránti sóvárgás... Meleg ruhákat fel! Az Aljas Kúszóbab nevű zenekar ismert számának sorai futnak ilyenkor végig az agyamon, ami tökéletesen leírja, mint érzek, amikor kiejtem a számon azt a szót, hogy "sport":

"Cuccolok fel az utánfutóra
Tolom fel a motort kéne még egy óra
De megy le a nap és zár a pálya
Ennyi volt vége mára

Most egész héten húzhatom az igát
Menet közben eszem meg a kaját
De telnek a napok, közeledik úgy is
A hétvégi adrenalin dózis!"

Versenykiírás

Lelkesítő

A győztes beszámolója videóval