Három arakos csapat várta a déli rajtot október 12.-én a tázlári lőtér melletti ún. Akadémiai-"erdőben". A terep koránt sem ismeretlen a szegedi edzőtábort megjárt tájfutóknak, igazi csemegeként szolgált minden egyes edzés, amit a nyílt kopasz dombokon, ligetes foltok követésével, nagyon finom domborzat kiolvasásával töltöttünk.

Elnézegetve a régi, 1994-es térképeken született pályákat, egyértelmű volt hogy az alföldi terepeken megszokott növényzet követése koránt sem lesz itt olyan egyszerű, mint más terepeken. Az is biztos volt, hogy a nyílt terepen a szél, eső vagy esetleg a rekkenő hőség meg fogja viselni a futókat. Ezúttal az utóbbi jött be, amin a déli 12 órás raj nem sokat segített...

A szervezők időben kapcsolhattak, ugyanis a megszokottnál több frissítő volt kint a pályán. A számuk örömteli volt, az elhelyezésük annál átgondolatlanabb. Kézzel voltak felrajzolva az előre nyomtatott térképekre, illetve volt egy ellenőrző pontunk, ami nem volt frissítőként megjelölve, mégis frissítőpont volt, ezzel igencsak megzavarva pl. engem. A legrosszabb mégis az volt, hogy a pálya utolsó - legnehezebb - harmadát frissítés nélkül kellett letudni, ami végleg hazavágta az amúgy sem acélos formámat...

Node kezdve az elejétől: az erős szenior csapatunk 2 részre szakadt: Momo, Maki és Gyusz bevállalta a felnőtt csapatot, míg Pata, Barna és Maráz Gábor F105-ben indultak. A nőknél egy N145-ös váltót tudtunk kiállítani Kati, Edit és Marianne részvételével. Nálunk egyértelmű volt, hogy én futom a király pályát (15.7km), amit úgy éreztem nem is lesz nehéz végigfutni. Így utólag azért már más a véleményem, főleg hogy a pályán majdnem 22km-t sikerült összeszednem... Maki az utolsó pillanatban elvitte a 12km-es pályát, így Gyusznak és az erejét lassan visszanyerő Momonak maradtak a 14,5km-es pályák.

A felnőtt csapatunk az eddigi pech szériát sajnos nem megszakítva idén sem remekelt: Maki jót futott, de Momo és Gyusz sokat kevert, Gyusznak a lába is begörcsölt. Én valami félelmetes módon elhaltam a pálya utolsó harmadára, addig relatíve csak a térkép (nehezen olvasható domborzat, sárgán barna) és pálya nyomtatásra lehetett panaszom (körök és számok helyenként kitakartak értékes információkat). Érdekes, hogy tudok rajzolni egy relatíve kis kört (500m-es sugárral), ahol bermuda háromszög volt nekem a terep: semmit sem értettem. Pedig egyrészt Dénes Zoli helyesítette, másrészt a terep többi részén egészen jól eltaláltam. A pályánkon amúgy nem meglepő módon Lévai Fecó robbantott, aki mindig stabil pontja a csapatversenyeknek: mindössze 2 percet kapott a válogatott Mátétól, és 6perces kilóméterátlagokkal tudta le az amúgy nagyon figyelős és technikás pályát.

Minden összevetve technikailag kifogott rajtunk a terep, fizikailag nem igazán voltunk erre felkészülve, bár az OCSB mindig az egyik legkeményebb verseny. Személyes véleményem, hogy a jövőben ezt nem nagyon kellene erőltetnünk, én pl. idén már az ENOB-ot is kihagyom. Amúgy a 6. helyet szereztük meg a nem túl acélos mezőnyben, de mivel az egyik ponton megadta magát a dugókám (avagy én voltam béna, ezt így utólag már nem lehet megmondani), ezért kizárták a csapatunkat.

Az F105-ös csapat cserébe elhozta a 6. helyet, a lányok 4.-ek lettek, 11 percre a dobogótól!

Idén lassan véget ér a tájfutó idény nekünk. Lesz még egy megyei bajnokság a Gém-hegyen, egy Őszi Szpari Várgesztesen, és remélhetőleg egy évzáró valahol a Vértesben. Aki esetleg még visszavágyik az Alföldre, annak pedig jó lehetőséget kínál az Őszi Boróka Kupa Bócsán.