Eljött hát a nagy nap, amire - ugyan csak fizikailag, de - nagyon készültem. A táv nekem 43,5km lett, a versenyidőm pedig 2,5 óra körül volt: egy igazi kellemes hosszútávú versenyt sikerült tehát összehozni!
Az éjszaka elmormolt imáim úgy látszik meghallgatásra találtak, mivel a szombati saras középtávú szenvedést nem igazán tudtam volna elképzelni ezen a megnövelt távon. Viszont az éjszaka eléggé felszáradtak az utak, annyira, hogy lehetett rajtuk jó tempóval bicajozni, és ez nagyban megkönnyítette az én helyzetemet is: ez ugye főleg az ún. amatőröknél fontos, ugyanis biciklitechnikailag sokkal nagyobb különbségek alakulnak ki eső esetén.
A melegítés érdekesen alakult, ugyanis nem nagyon terveztem melegíteni, viszont nem is nagyon tudtam: a rajt fent volt a sípálya tetején, a VK pedig a völgyben, úgyhogy egy jó kis mászókával kezdtünk. Mivel a cél is a hegy tetején volt, így ez nem jelentett automatikusan DH pályát, ugyanannyi szintet kellett felfelé mennünk, mint lefelé.
Az egyes pontra kicsit bénáztam, mivel nagyon nem akartam elrontani. Először a hegy tetején akartam kezdeni, de a rajtbója után nemsokkal visszafordultam, és a betonutat választottam: főleg azért, mert ekkor még nem volt tiszta képem arról, hogy mennyire lesznek sárosak az utak. A mezőny többsége is ugyanerre jött, de azért volt aki bevállalta a másik utat, sikerrel. Kicsit meglepett, hogy a pontról lefele jövet szembejött a 3 perccel mögöttem rajtoló Bihari Zoli, és nagyon nem akartam páros futamot menni...
A kettes pontra tehát két választás volt: vagy lassan tekerve bevárom, és ragadok, vagy megpróbálok elmenni tőle. Mivel egy átmenet alatt majdnem utolért, eléggé reménytelennek tűnt, de nekiálltam taposni a pedált. A szombati útvonalat választottam a hegyre fel, mivel az eleje köves úton ment, és azt jobbnak találtam a sárral szemben. A hegyre felérve viszont jött a tegnapi kritikus út, amin feltolni sem tudtuk a bicajt: ma szépen tekerhető volt! Innentől két dolog volt egyértelmű: egyrészt jó verseny lesz, és nem a sárgumik fognak dönteni. Másrészt pedig rossz útvonalat választottam, mert lett volna egy rövidebb, bár kicsit meredekebb felfelé.
A pontot nagyjából jól fogtam, bár a végén kicsit bebozótoztam, mivel rövidíteni akartam. Végülis itt is szembe jött Zoli, tehát valamennyit hozott rajtam, de nem ért utol. Jöhetett a 3-as, ami eléggé egyszerű átmenetnek mutatkozott: viszont én annyira kapkodtam, hogy nem vettem észre, hogy egy ösvény egyenesen kivisz a betonútra, inkább kerültem. Ez azt eredményezte, hogy Zolival egyszerre értem ki a lankás aszfaltra. Innentől ami belefért, toltam neki, hátha sikerül egy útvonalválasztással szétszakadni.
Sajnos a pont előtt előjött a rutin: Zoli tökéletesen oldotta meg a pontfogást, átvágva a mezőn: a térkép jelöl valami ösvényt, de nekem nem tűnt fel hogy azon mentünk volna... Szóval nem volt mit tenni, beálltam mögé, és figyeltem, hogy csinálja rutinból. Itt többen kerültek kicsit, tehát jó időt tudtunk együtt hajtani.
Mivel a 3-asra jobban fordult rá Zoli, így a 4-esre gyorsabban tudott elindulni, és csak a hátát nézhettem. Rövid átmenet volt, így kicsit "pihentem" mögötte, hogy majd az 5-ösre újítsak. Hát nem jött össze, igaz hogy felfelé kellett menni az átmenet végén, de így is csak utolérni tudtam. Viszont a 6-osra menet volt valami bicajgondja, talán valami beakadt a váltójába, így az élre állhattam. Ez egy kitűnő alkalom volt az elszakadásra: bár mindketten az alsó, köves-felhagyott utat választottuk, de itt annyira lehetett tolni, hogy látótávon kívül kerültem hamar. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy a térképemen pont le volt hajtva az átmenet vége, így "látatlanba" mentem. Végül nem volt mit tenni, megálltam, térképhajtogatás, és Zoli már el is húzott mellettem. Eléggé béna vagyok még ebben :)
Próbáltam összeszedni magam, még a távolban láttam elhúzni Zoli hátát, így utánavetettem magam. Hihetetlen módon sikerült benéznem az utat, ahol le kellett volna kanyarodni, pedig eléggé látványos volt, így túlmentem a kereszteződésen, és szomorúan tekerhettem vissza. Itt már esélytelen volt, hogy felérjek Zolira.
Jött tehát a 7-es pont, relatíve óvatosan ereszkedtem le a hegyről, próbáltam tájékozódni is, és a sűrű úthálózat miatt ez többszöri megállással is járt. Itt jött elő az igazi előnye a szétszakadásnak: magam választhattam meg az útvonalat, ami a RouteGadget szerint nem is sikerült annyira rosszul. A pontra menet azonban ismét feltűnt Zoli, itt behibázhatott valamit... Nem volt mit tenni, tapostam a pedált, és hamar fel is értem rá.
A 8-as egy egyszerű átmenet volt, ráadásul a rajtba kellett visszamenni a már ismert betonszerpentinen, így magabiztosan toltam, és az emelkedőbe el is tudtam lépni Zolitól. Az útvonalválasztásba azonban sikerült "újítanom": nem akartam a rajton keresztül menni, mivel úgy tanultam, hogy az segíti az ellenfelet, így inkább egy füves terület szélén toltam fel. Szerintem itt a mezőny nagy része a rajtot választotta.
A pontra is sikerült hibázni: annyira halványan van ábrázolva az előtte levő metsződésvölgy bozótos vége, és annyira bozótos volt, hogy simán benéztem, és letekertem körbenézni. Amikor megálltam, akkor vettem észre, hogy egyel korábban vagyok, viszont eléggé sok erőt kivett belőlem, hogy a mezőn áttekerjek a pontra... Itt el is ment az előnyöm, ismét élre állhatott Zoli.
A 9-es pont a verseny legegyszerűbb átmenete volt, fizikálisan viszont a bezsibbadt lábaimnak nem nagyon tetszett. Egészen eddig semmit nem frissítettem, és kezdtem érezni a hiányát. Így az úton próbáltam inni, de kiesett a kezemből a kulacsom, mire visszamentem érte, Zoli már 50 méterre volt. Ezt az előnyét a pontig meg is tartotta, sőt, kicsit növelni is tudta: ebben az emelkedőben bizony ő volt az erősebb...
A 10-es pont újfent egyszerű volt, egyedül is simán megoldottam, aztán mehettem a 11-esre. A pontra vezető köves szekérút olyan hihetetlen hosszúnak tűnt, és olyan lassan mentem rajta, hogy azt hittem sose lesz vége. Amikor végre elértem a betonutat, nagy kő esett le a szívemről, konstatálva hogy nem egy rossz úton ereszkedtem le több percen keresztül...
A 12-esen látszódott, hogy nem lesz egy egyszerű átmenet, de hogy pontosan mit csináltam rá, azt nem tudnám megmondani. Egyenesen kellett volna felmenni a kerítésig, aztán balra fordulni, és ott a pont. Ehelyett az egyik úton elmentem balra, de nem éreztem, hogy kanyarodik. Utána valahogy kikeveredtem oda, ahová indultam... Viszont nem volt tájolóm, és fogalmam sem volt, hogy mit rontottam el, és hol lehetek. A pont megtalálásában hatalmas segítséget jelentett a felette futó magasfeszültség: felnéztem, megkerestem, és elindultam afelé. Másodszorra, a térképet nem nézve, csak az oszlopok alapján tájékozódva csontra fogtam a pontot :) Hát erről ennyit...
Ez volt az egyetlen komoly hibám a versenyen. A 13-asra volt, aki bevállalta az erdőn való átvágást, szerintem nem volt vétel, mivel a pontról lefele átvágtam, és eléggé sűrűnek tűnt: ott nem volt alternatíva, és tájékozódni sem kellett. Tájfutóként persze nem volt vészes a növényzet, de bringával a vállon kicsit nehezebb haladni...
Ez az utolsó hegy amúgy már nem esett jól. A célig még volt pár km hátra, ezt a részét már nem élveztem a versenynek, elvesztettem a motivációt is egy nagyobb tempóra, jobb lett volna ha valaki utolér, és "segít". Összességében viszont elégedett voltam a teljesítményemmel, és azt hiszem ez lesz a kedvenc versenyszámom, amíg meg nem tanulok gyorsan tájékozódni :)
